*** csak ha nagyon ráérsz, tömény rinya az egész ***
Tudod, ez úgy van, hogy valami elpattan a fejemben, lüktet, veri a koponyám falát belülről a vér, és akkor muszáj. Érted, muszáj. Beszélnem vele, azzal, aki miatt belém állt a lüktetés, aki dobol egy kalapáccsal, mert mit képzel már, hogy az én koponyámban. Ő. Ráadásul belülről. Érted.
Emlékszem egy márciusi vagy áprilisi estére. Részeg voltam, vagy inkább csak spicces, de az elpattanás már megvolt. Odamentem, és vállal belöktem a csukott kaput. Földszinti a lakás, csöngettem percekig. Sehol semmi. Közben a köd tisztult a fejemben, rájöttem, mennyire fölösleges ráerőltetnem az őrületemet egy másik, alkoholista őrültre. Miért vonzódom én az alkoholistákhoz?
Azt mondják, olyan ember leszel, amilyenekkel körülveszed magad. Én ezek szerint mégiscsak az alkoholizmusra pályázom, mert az utóbbi hónapokban az összes új keletű ismerősöm ivott. Különösen azok, akikkel komolyabb vagy kevésbé komoly kapcsolatba is kerültem. Kapcsolat alatt szexet értek, adott esetben érzelmi körítéssel.
Sok. Sok. Sok. Nem tudok magammal mit kezdeni, kizáródtam, kapálóznom kell vissza, de nem tudom, pontosan merre van a visszaút. Pontosabban nem tudom, van-e egyáltalán, vagy mostanra hagytam mindent magam mögött, és csak a totális szabadság elől menekülnék visszafelé vagy vakvágányokra. A szabadság és az egyedüllét közötti határon tengődöm, az utóbbi gúzsba köt, az előbbit nem merem egyedül vállalni. Társam pedig nincs hozzá. Ugyanolyan menekültekkel veszem magam körül, amilyen én is vagyok.
(És a legdurvább, hogy nem szakítást, komoly kapcsolatot hagyok hátra, egyszerűen csak magamat.)
Van ez a kapcsolat. Most két napig nem találkozunk, mert neki nincs igénye társaságra. Beteg. Ettől én vérszemet kapok, nem bírom elviselni, hogy mások döntésétől függjek. Vagy a kudarcot, hogy nem vagyok elég jó, ezért nem kellek. Persze mondogatja, hogy ne vegyem személyesnek, de ezt nem tudom megtenni, ezt ő is tudja. Rettenetes a szeretetigényem, ölelve lenni akarok, ha ezt nem kapom meg, inkább nem kell semmi. Nem érzem úgy, hogy valódi kötődésre képesek lennénk, inkább csak a saját önzésem fojtogat, és nyomorít a tény, hogy iszik, amit nekem fel kellene vállalnom, felvennem vele a harcot, elérni az absztinenciát és rettegni a visszaeséstől. Én akarok a könnyebb lenni. És még valami: féltékeny vagyok az anyjára, és viszolygok, ha rágondolok, mennyire közeli a kapcsolatuk, ha eszembe jut, ahogyan az anyja egy pólóban és egy bugyiban flangál a lakásban egész nap, ahogy beszél a macskához, ahogy hullámzanak az egymás elleni indulataik, de visszafogják magukat, ahogy az anya gyenge nő és anyatigris között lavírozva láncolja magához a fiút, aki hagyja magát. Mert kényelmes, mert szereti, mert kényszerhelyzetben van, mert nem tudom. Mert észre sem veszi, milyen beteges ez az együttélés. Legalább az én szemszögemből (nem mint barátnő, hanem mint vidéken felnőtt, 19 évesen otthonról elköltözött ember).
Unom a saját szavaim. Nem igaz, hogy nem akarok ilyenekkel foglalkozni, mert dehogynem, szeretem magam fontosnak érezni, szeretem tudni, hogy tudok másokon segíteni, és szeretem, ha másoknak szüksége van rám. Ezért kellene inkább pszichológusnak mennem, és a magánéletemet akadálymentesítenem, és különösen nem ott kiélnem ezt a szerencsétlenek iránti beteg vonzalmamat. Lehetséges ez? Legalább elvben?
(Persze, ott bukom el, hogy azt várom, hogy amíg én másoknak segítek, jön valaki, aki rajtam – figyeled, én másoknak, viszont a másik nem nekem, hanem rajtam –, akire én rakhatom rá a saját homokkal telt zsákocskáimat. Egyszer azt álmodtam, hogy a talpamon a bőrrétegek között homok van, én pedig tépem fel, nem fáj, nem vérzik, és szórom ki a homokot. És gyakran van olyan vízióm is, hogy egy nedves homokkal borított sík területen állok. Talán van a közelben tenger, de nem látom, inkább fennsíknak tűnik a hely. Eddig ez a szabadságérzettel társult, de lehet, hogy ez is csak a kiéletlen szabadságvágyamat fejezte ki.)
Azt hiszem, azért keresek olyanokat, akik nálam gyengébbek, hogy biztonságban legyek. Hogy ne én kötődjek jobban, hogy ne kelljen attól tartanom, hogy megunnak és otthagynak. Hogy megtarthassam a kemény imázsomat. Ezért lehetnek az alkoholisták is – az alkoholizmusuk inkább csak tünet, mintsem valódi közös pont. Nem érzem magam elég jónak egy ép emberhez. Kövér vagyok, csúnya vagyok, buta, miegymás. Ezen segítene valami nagy sikerélmény, viszont mivel ilyen rég volt, egyre kevésbé érzem magam képesnek bármire, így egyre kisebb az esélyem is bármiféle sikerélményre. Ami ér, azt pedig lebecsülöm, merthogy én értem el, aki csúnya, kövér, buta, miegymás. Egészen kerek ez a kör, kár, hogy kívül állok rajta, és onnan nézem, észre sem véve, hogy valójában már rég magamra hurkoltam.
Vagy belekezdek valami újba, amiben jó vagyok, vagy visszatérek valamihez, amiben jó voltam.
***
Amúgy meg mindegy, szerintem még nyűglődünk egy darabig, én holnapra megbocsátó leszek, ha felhív, ha nem, akkor délután én, és erélyesen küldöm el a picsába, közben reménykedem, hogy sikerül valami programot beszerveznem estére, és nem kell majd otthon a fal felé fordulva sírnom. Igazából a program megoldható. Már megint azt érzem, hogy nem én bukok nagyobbat, ha ennek most annyi. Cinizmus, mi, faszombamá. Szerelmet akarok, nem lassan ölő mérget.
