Na jó, ez így nem fog menni, inkább hagyjuk. Magaddal foglalkozz inkább.

backup

avagy a tökéletes helyettes

Pontosabban visszatértem, innentől megint itt osztom az észt. A másét. Lássuk, mi történt az elmúlt pár hónapban.
Leadtam és megvédtem a szakdolgozatom. A kettő között meghalt édesapám. Elkezdtem olaszórára járni. És elkezdtem egy kapcsolatot, ami másfél hét után kifulladt. Voltam AIDS teszten, nem mondom meg az eredményt, ha meglesz, se. A munkahelyemen bővült a feladatköröm: interjúztatok, ügyfélkapcsolatot ápolok, nemzetközi projektet koordinálok. Lófasz pénzért csinálom. Fél év után álmomban munkahelyet váltottam. Az előző kettőnél is ez volt, fél évig elvoltam, aztán elkezdtem keresni, és kilenc hónappal a kezdés után már megint új helyen kezdtem. Ezt itt most nem szeretném, megcsinálom a nyelvvizsgát, jövőre pedig elmegyek valami melegebb helyre. Nyaraltam spontán, pár napot Almádiban egy kommunában, dugtam sokat, ittam is, miután egy hónap szünetet megint tartottam.
Mostanában meg azon gondolkodom, mit kell még helyre raknom. Ja igen, költöztem is, apám halálának napján. Szóval ma sokat beszélgettem különböző lányokkal a munkahelyemen, be és el vagyok fogadva. Jó. Egyiküknek elmeséltem viszonylag összefüggően és nem érzelmekkel agyonterhelten, hogy mi minden történt velem az elmúlt három hónapban, és kaptam némi megértést. Meglepett. Abból indultak ki ezek a beszélgetések, hogy lett valakim, akit néhányuknak még látni is szerencséjük volt egy céges ivászat alkalmával, innentől pedig igyekeztek nyomon követni a románc sorsát. Minthogy pedig vége lett, firtatták az okokat, és persze hogy eljutottunk apámig. Meséltem anyámról is kicsit, ez a nehéz, túlélni a halált. Nemsokára hagyatéki tárgyalás, tegnap sírva hívott, hogy most mi lesz. Az életét szedjük darabokra, cserbenhagyjuk, vége az életének. Nem tudok hitelesen ellentmondani.
Nem futottam félmaratont, két hónapig nem futottam egyáltalán. Csak vonszolódtam végig az életemen.
És ami még fontos, hogy most miért megint itt. Kéretik nem baszogatni, letiltom legfeljebb a kommentelést, de ezt igazság szerint nem szeretném, szóval ha nem tetszik, ne olvass. Köszönöm. Tehát az utóbbi időben az egyik társkeresőn blogoltam, de ez a balul elsült affér annyira elvette a kedvem az ismerkedéstől, hogy töröltem magam reggel az összes ilyen helyről, a már meglévő kapcsolatokból építkezem a szexre nézve, a többivel meg majd lesz valami. Iszom még egy sört.

peace

bódottá

hát, kedveseim, nagy eséllyel elhagyom ezt a helyet.

nem szerettem, hogy aki használta a kommunikációs lehetőségeket, az nagy eséllyel rosszindulattal.

most korlátozott mértékben hozzáférhető egy másik blogom, ha tényleg az olvasás öröméért olvastad ezt, akkor először is elnézést a helyenként gyatra minőségért, másrészt küldj nekem levelet, és megírom, hol tudsz olvasni.

egyébként pedig legyetek inkább boldogok, meg szeressetek. semmi nem lehet olyan szar, hogy érdemes legyen miatta szenvedni. ha meg az, akkor változtassatok rajta. magamból kiindulva mondom: én okozom a legtöbb szenvedést saját magamnak. nem bagatellizálok, ezen kibaszott nehéz változtatni, de lehet. csináld meg.

és zene, mert most belé vagyok szerelmes.

mitőlfél

kiengedés, az kellene. lejátszom fejben, aztán lesz, ami lesz. végül is mindegy, ez végül is már megint nem az, végül is leszarom... a lófaszt. kellenél.

a kiengedésnél is jobban hiányzik talán a teljes őszinteség valakivel, aki a vesémig lát. kár, hogy nincs mellettem ilyen. aki - tudod - túl azon, hogy ismeritek egymást, figyeltek is valamennyire, amikor a másik beszél, tényleg rám figyelne, és értené, amit mondok. nem azért nehéz, mert annyira bonyolult vagyok, egyszerűen túl sok a megmagyarázni-való, a homályos folt, elfáradsz, mire a végére érsz. valami tiszta és egyszerű kell, de befektetett munka nélkül nem kapsz semmit. ez így jó is, én basztam el, ha el van baszva egyáltalán, nem is ez. maradjunk mégis inkább a megismerésnél, kell, képes vagyok rá, és tudom, kit akarok.

gondolkodom a múlton, eldobott időnek érzem, nem akarok több ilyet. borzasztóan benéztem. abban kéne hinnem, hogy egyedül is érek valamit. pontosan megfogalmazni, mitől félek, és szembenézni vele. belegondolni abba, mennyi mindent teszek kényszeresen, hogy ezt itt most például úgy vagyok képes leírni, hogy ittam egy pohár bort. felhasználni azt a tudást, amit abból merítek, hogy megint sok új embert ismerek meg, félnapokat együtt ülünk tréningeken, interjúkon, figyeljük egymást, reagálunk.

az érintés hiányzik, a simogatás, a bújás, de leginkább az első, finom érintés bizsergése, jelentése, nem letámadlak, finoman hívlak és fogadlak be, sokkal előbb, mint leveszed a pólód vagy a szemüveged, minden más már játék, de előbb egy pillanatra komolyodjunk el, nézzünk magunkba, míg egymásba kapaszkodunk. látsz te ebben bármit? fogd meg vagy engedd el. de valamit csinálj.

valamit.

csinálok.

ha mást nem, hát lefekszem, és reggel kimegyek futni.

Talán annak, hogy ide kevesebbet írok, az az oka, hogy többet beszélek magammal és másokkal.

Az elmúlt három hétben sokat elsőrandiztam, ennek is a végére jutottam, kiderült, hogy az államvizsgám már megvan, most az lenne a nagy kihívás, hogy két hét alatt a teljes anyagból, amit összeszedtem hozzá, valóban meg is írjam a szakdolgozatom. A szüleim élete alapjaiban változik, nehezen viselik, az egyik bátyám is nagyot fordított az életén, én is új helyen dolgozom, megelégszem annyival, hogy ezt teszem magamban helyre. Épp elég.

Éjjel Szvetlana voltam egy darabban, beugró, az a közösség, amibe tartoztam, hozta létre az előadást, de nem mindenki szerepelt, én például csak egyetlen próbát láttam, majd a bemutató délutánján kiderült, hogy az anyát, Szvetlánát játszó lány nem jön. Kezembe nyomták a szövegkönyvet, pár sor az egész, valamiért egy részét ismertem is, próbálni már nem volt időnk, ki kellett állnom a színpadra. Az álmom talán ott ért véget (legalábbis ez az utolsó momentum, amire emlékszem), hogy örülök, hogy tudom, melyik székre kell ülnöm, és mikor kell felállnom, és még magabiztos arcot vágni is képes vagyok.

heh, tudtomon kívül az általam ismert egyik legértékesebb emberrel akadtam össze tegnap este. kár, hogy csak ennyi, de kurvajó, hogy ennyi egyáltalán. nincs mit mondanom.

Váltasz és változtatsz, helyzetbe hozod magad és lesed a fejleményeket, nem nagyon világítasz sötét sarkokba, ha véletlenül mégis odaesik a fény, igyekszel elfelejteni mihamarabb a kellemetlen látvány emlékét. Se rend nincs benned, se káosz, kivakarsz magadból mindent, mintha új kezdetre készülnél. Ismerkedsz, de nem nyílsz meg és nem nyitsz meg, nem érint semmi igazán, ha te valakit mégis, elmenekül. Mintha nem ennek lenne itt az ideje. És egyes másodikban beszélgetsz magaddal.

Szóval mostanában olyanokkal találkoztam netes randiként, akik mind beleuntak az egyéjszakásokba, elgondolkodtam, én is beleuntam-e. Igazából jobban szeretnék egy szeretőt, az újdonság varázsa annyira nem izgat, ha valami beválik, annál akarok maradni. Egyre nehezebb viszont olyat találni, akivel (legalább) ez tényleg működne. Vagy csak rossz helyen keresek. Hozzászoktam a szeretet nélküli érintésekhez, nő az ingerküszöb, vagy nagyon jó vagy, vagy nagyon szeretlek. Optimális esetben mindkettő. Egyszerű, tiszta és jelenleg elérhetetlennek látszó helyzet.

Viszont elkezdtem emlékezni az álmaimra. Úgy tűnik, újra szóba állok magammal.

hang

enni és dugni jó. arra jöttem rá, hogy könnyen lehet, hogy g-vel azért jártunk annyit enni mindenféle helyekre, mert a szex szar volt. olcsó ez, persze.

legyen inkább jó.

csajos

valami eltört bennem, csajos lettem, salátát eszem és hosszú combokra, valamint párkapcsolatra vágyom.
a hosszú combok felé lobogó hajjal vágtázom (ja igen, hosszú hajat is akarok, ez a legjobb, mert csak várni kell meg nem fodrászhoz menni) körbe-körbe a szigeten. nyáron félmaraton. el akarom mondani magamról, hogy 25 évesen képes voltam lefutni. majd amikor az én időmről beszélek, és igyekszem kerülni a magánéleti kudarcaimat érintő témákat.
végtelenül irigy vagyok az exem (általam feltételezett) boldogságára, és szenvedek a magánytól, mert szükségét érzem, hogy legyen valaki mellettem éppen most. hétvégente hazajárok tartani a lelket a családomban, apám a szívbetegsége mellé rákos, anyám meg retteg. nem sírok, tudok aludni, de továbbra sem emlékszem az álmaimra, és tegnap berúgtam, egy hónap szünet után. ilyenek.

városi nomád

egy hetvenöt körüi néni akkurátusan hasogat pálcikákká néhány hasáb fát a kétemeletes belvárosi bérház visszgangos, betonozott udvarán.

sokat gondolok magamra, mégis alig ismerem fel az arcot, ami az alkonyi fényben a vonatablakon tükröződik. jó volt ez a munkahely, sokat kellett vonatozni, én utazó vagyok, mindig csak megyek valahová. a menés megnyugtat, elfeledteti a céltalanságot.

értetlenül állok, kicsit megállt az élet, az idő, egy letépett emberi kar és pár méternyi vékonybél hosszában a sínek között. apád ötvenhat kiló. a tüdejében is belső vérzés. semmi nem jelent semmit, semmi nem kapcsolódik semmihez, semmi nem következmény vagy ok. minden csak van. nem vagyok uram. nem vagyok, uram.

hát, ismét elérkezett az idióta keresőkifejezések ideje. mostanában nem írok annyit szexről, így a "megbasztam a nagymamát" típusú kifejezésekkel hozzám találók is eltűntek, most viszont íme: "faszverés a leg jobban", és hol keresett rá a drága, na hol? hát a Szabó Ervin Könyvtárban. így is kell.

nem akarok ilyen keserű, gonosz és értéktelen lenni. be kéne rúgni. meg egy kis segítség. az kéne.

az álmaim általában segítenek feldolgozni a mindent, most is biztosan így van, de az agyam kíméletből (?) kihagyja a tudatos részt, szóval semmire nem emlékszem, viszont idegesen, legfeljebb öt-hat óra alvás után ébredek fel már napok óta. kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. gondolom, az univerzum káoszát imitálom. viszont ha már káosz, akkor mindenféle más is történik párhuzamosan, szóval bármilyen érzést van okom hitelesen hozni.
most például félek kicsit a vonaton magában, hangosan beszélő bácsitól. ajaj, azt hiszem, kezdi belelovallni magát. most viszont mintha konszenzus születne, mély egyetértéssel bólogat. majd mégis inkább lemondóan legyint. (elnézést.)

figyelj rám

ülök a laptopommal, bedugott füllel egy fülkében, még fél óra, és megérkezem. felszáll egy család, apa, anya, öt év körüli kislány. nem hallom őket, zenét hallgatok, kedvesen mosolygok, visszamosolyognak, leülnek, köszönök, nem figyelem, visszaköszönnek-e. a kislány előbb velem szemben ül le, majd mellém telepszik, és a monitort kezdi figyelni a barbie-s szemüvege mögül. mosolygunk egymásra. apa és anya közben beszélget, anya megkérdezi apát, éhes-e, majd a kislányt is. nem éhesek. beszélgetnek tovább. jelbeszéddel.