arról, hogy mennyire össze-visszák a gondolataim másnaposan

Minden szétesik lassan. Az exmunkahelyemtől egyszerre léptünk ki a pasimmal (hehe, érted, annyira régen volt ilyen, hogy kurzívval írom, ez sokat elmond a párkapcsolati múltamról), a törzshelyemtől eddig azt hiszem, ketten léptek ki, és továbbiak várhatók... Mindenki külföldre akar menni. Nem tudom, mi lesz ezzel az egész szaros országgal.
Viszont tegnap átvágtam a városon gyalog, amit már rég csináltam, direkt mellékutcákban mentem, hogy ne legyen olyan unalmas, és találtam egy galériát. Nem értettem, mi akar ez lenni, kívülről leginkább egy antikváriumnak nézett ki pár régiséggel, és tényleg. Mondjuk nem csak pár régiség van, hanem rengeteg. A néni, aki viszi, kedves, bár kissé fura volt. A Dob utcában van, ahol a Mumus is (asszem, vagy ott valahol), majd alkalomadtán visszamegyek.
Ilyen érdektelen szarokon kívül nem jön semmi a fejemből (igyekszem leküzdeni a hányingert is, meg bízom benne, hogy a cucc, amit elkezdtem tegnap szedni, segít a pocimon), inkább iszom még egy pohár vizet, hogy legalább befelé menjen valami. Tisztára vasárnap. Jaj, tényleg, lehet, hogy szombaton lemegyünk Balatonra. Kellene több ilyen napsütötte érzés. Ijesztő, tényleg úgy érzem, felnőttem, bár ennek a kifejezésnek, hogy felnőtt, egyre kevesebb értelmét látom. Lehet, hogy pont ezt az elértelmetlenedést hívják így. Hm.

Aludjunk inkább egyet.


Azt még azért elmesélem, hogy tegnap közöltem a szeretőmmel (úgy is, mint farvíz), hogy van egy kapcsolatkezdeményem, és akarok neki adni egy esélyt, mindezt pedig közvetlenül azután, hogy ő azt közölte velem, hogy szerinte a szeretőstátusz helyett inkább járjunk. Vagyis pontosabban, a forma maradhatna, de ne titkolózzunk. Mintha szakítottam volna vele, leginkább olyan volt. Nehéz.