utolsó pénzemből vettem egy tejeskávét, amellett ülök egy órája egy wifis helyen, lakást keresek, megint egyedül, a lány, akivel összeköltöztem volna, meggondolta magát. remekül tudok megszabadulni emberektől. ez valahol bizonyosan előny. de lehet, hogy lesz egy erkélyem, legalábbis nem a szomszédok üvöltözésére fogok ébredni, és lakhatok nagy belmagasságú, tágas térben, ami megnyugtat, és gyakorlatilag költözhetek bárhová. és ez jó.

ja, azt hiszem, még nem mondtam, de némi zselé segítségével kifejezetten könnyű a fejemből a megtévesztésig hasonlító mangafejet csinálni. ez meg vicces. (alapból kisherceg)

sok-sok betű egymás után

jó, végül is tekinthetem magam sikeresnek is, időben szobatisztultam, beszélni is megtanultam különösebb hiba nélkül (bár a kukoricát sokáig kukurúcicalatának mondtam - leginkább a környezetem nevetésre ingerlése céljából), aztán az óvónénik kedvence lettem, mert anyám folyton csini kis ruhácskákban járatott, még egy rózsaszín műszőr télikabátom is volt, olyan igazi neonszínű, rettenetesen utáltam, meg persze nem ettem zsírkrétát meg ragasztót, és nem szartam a terem közepére, ettől pedig okosnak tűntem. én voltam a narrátor a kis gömböc című mese előadásakor (szegény anyám tyúkkopasztás közben mondta velem, szerintem ő hamarabb megtanulta, mint én, de azért sírt az előadáson, ahogy kell). végül mégis kétszer jártam a nagycsoportot, és csak hétévesen mentem iskolába, de legalább már ismertem a nyomtatott betűket (bár az E-vel akadtak gondjaim, mert én azt hittem, hogy az egy gereblye, és nincs különösebb közmegegyezés az ágak számát illetően - nálam általában 4-5 volt). aztán általánosban is okoska voltam, valami mesét is írtam egyszer, ami nagyon tetszett a tanító néninek. végül mégis azt gondoltam, hogy a matematika érdekel jobban, és elmentem egy hatosztályos gimibe matek szakra. nna, itt rájöttem, hogy én viszont nem annyira érdeklem a matematikát, de egy rakás okostojás között egészen jól elvoltam. aztán kezdődtek a frusztrációk, például utáltam az angoltanáromat, szóval 16 évesen megcsináltam a nyelvvizsgát, hogy ne kelljen bejárni. aztán bulímiás is voltam, meg negyedszerre lett meg a forgalmi (nem emlékszem a sorrendre, akkoriban kb. olyan nyomorultul éreztem magam, mint mostanában), valahogy leérettségiztem színötössel, bár a magyar szóbelin az Odüsszeiát húztam, amit jól nem olvastam el, viszont a matektanár súgott. az első hely, amit megjelöltem, a pszichológia volt az eltén, de nem vettek fel, elmentem hát szociológiára a közgázra, ami azzal járt először is, hogy elköltözhettem végre otthonról, másodszor pedig hogy Zuglóba kerültem, egy rakás alkoholista eltés közé. ennek persze nincs sok értelme, de így volt, és a rókaavatón valami parkban dugtam a közelben egy meteorológusjelölttel, miután megnyertük a csapatnak a versenyt azzal, hogy eléggé levetkőztünk. innentől még jönne pár hasonló sztori, közben elkezdtem dolgozni is, sokáig csak diákmunkákat, aztán gyakornok lettem, aztán egy ideje most már főállásban, aminek az lett az eredménye, hogy nem tudtam befejezni az egyetemet. vagy nem akartam. erre nem tudok igazán válaszolni. részben lázadás ez anyám elvárásai ellen, részben félelem, hogy nem vagyok rá képes. ez utóbbi persze teljesen irracionális, a csoportom egyik legjobbja voltam mindig. közben megcsináltam a felsőfokú angolt, intenzíven ittam, faszán néz ki az önéletrajzom, és.
nyilván feltűnt, hogy nem beszéltem kapcsolatokról. életem első párkapcsolata egy pékhez fűzött, 16 évesen, szerintem ennyi erről elég is. lapátkeze volt. aztán belevetettem magam a sűrűjébe, már ami a szexet illeti, érzelmeim nem igazán voltak. aztán lettek, reménytelenek persze, de lettek. a sors fintora, hogy 5 évvel később a pasi nálam töltött egy estét, mert úgy érkezett a gépe, hogy nem tudott hová menni (illetve, hála a mindenható facebooknak, újra felvettük a kapcsolatot, és szerintem kíváncsi volt, hogy még mindig olyan jó-e a seggem), és ugyan nem volt rossz (mármint az együtt töltött idő, még sztriptízbárban is voltunk, meg majdnem felszedtünk egy pultoslányt a gödörből harmadiknak), de rájöttem, hogy ez már nem szerelem. közben persze átestem még valamin, amit jobb híján ekként definiáltam, bár egyetlen egyszer találkoztunk, és a legjobb szó a hangulat leírására a feszélyezett volt - beleértve a szexet is -, mégis még sokáig leveleztünk intenzíven, aztán persze elhalt a picsába a dolog.

aztán most meg hülye voltam. volt valami, és úgy néz ki, I screwed it up. meglátjuk.

ez az egész amúgy onnan jön, hogy egyrészt elég kevesen vagyunk, akik olvasnak engem, szóval szinte már családias a hangulat, nekem pedig ma szükségem volt valakire, aki meghallgat (nem azt mondtam el, ami személyesen jött volna, de ez lényegtelen), meg még van két söröm a négyből, és uncsi lenne csak inni, olvasni meg kattintgatni (amúgy Pelevintől olvasom a Generation 'P'-t, jó könyv), másrészt találtam ezt, mint a közvetlen ihlet forrását.

nb: tudd, mit akarsz, és ha már tudod, akkor viselkedj ennek megfelelően. (sokkal inkább note to self, de igazából eléggé olyan ez a hely, minta egyedül lennék.)

fogalmam sincs, mit akarok, de mindegy is, mert úgysem vagyok képes semmire. teljes tompaságban létezem napok, hetek óta. elég rossz. most kicsit fájok. legalább ez is egy érzés.

azt hiszem, fogamzásgátlót meg lelkivilágot kell váltanom.

(olyan szép az őszinte elkámpicsorodás az arcomon, a lefolyó festék és a mélységes önsajnálat páráival - mit pára, langymeleg zsíróceán. az.)

plusz két kiló, rengeteg alkohol, durvuló személyiségzavar, növekvő anyagi gondok. jó kis nyár ez. akár vége is lehetne most már. mondjuk úgy, hogy a napsütéses boldogság marad csak.

vagy így.

a villamoson egy ideges, kissé zavart tekintetű, de nagyon határozottnak látszani akaró férfi áll mellettem. gárdás egyenpólóban van, kezében sporttáska.
a büfés lányon gárdás egyenpóló van. fáradt arccal veszi el a pénzt a koffeinadagomért cserébe.
én nem akarok ilyen helyen élni. lediplomázom, és elhúzok a p*csába.

a legjobban félig leengedett szempillákkal szeretett a semmibe bámulni, ilyenkor kövér, elfolyó pöttyöknek látta őket. mint hajnali harmatcseppek. mint amikor korán mégy dolgozni, és külön hálás vagy azért az öt méternyi csapásért, ahol tényleg nedves fűszálak érnek a meztelen bokádhoz. meg öt után, amikor kijössz a kapun, és arcul csap a forróság.

szóval egy pohár száraz fehérrel a kezében, könnyű vacsora után meredt a semmibe, valójában a szempilláit bámulva, néha kortyolt, és azon gondolkodott, mi a faszt is akar igazából. mindig nagyon pontosan tudta meghatározni a problémákat. mindennek tudta az okát. elfáradt. nem akar mindent tudni, különösen nem jobban tudni.

de jézusom, hogy mennyire utálok mindent tudni. hogy mennyi az idő, hogy mennyi bor maradt az üvegben, hogy mennyi tej van (ezt negyven, sőt kétszáz kilométerről is), hogy mikor kell szarnod, hogy mennyit ittál, hogy mekkora a farkad, hogy bűntudatod van, hogy azt sem tudod, mi van, hogy szeretsz, hogy kívánsz, hogy le se szarsz, hogy sokkal több vagy, hogy csak ennyi vagy. hogy kell nem így?!

***

régvoltakra, eztánjövőkre gondol. van benne minden, ezt tudja, mindig csak valami látszik, sosem minden, még tán a bor hozza ki leginkább, de ez is partner függvénye, szóval várja, mikor fordul a szél vagy a kedve, hisz a nemhitben, szereti, ha a szigeten ciccegnek a tökéletes segge láttán, zavarba jön, ha elismerően merednek a mellére, most mégis másra figyel. megpróbál.

de hát ő nem ilyen, ő félájultan, félrészegen, üvöltve baszik. akkor most mi lesz?