a legjobban félig leengedett szempillákkal szeretett a semmibe bámulni, ilyenkor kövér, elfolyó pöttyöknek látta őket. mint hajnali harmatcseppek. mint amikor korán mégy dolgozni, és külön hálás vagy azért az öt méternyi csapásért, ahol tényleg nedves fűszálak érnek a meztelen bokádhoz. meg öt után, amikor kijössz a kapun, és arcul csap a forróság.

szóval egy pohár száraz fehérrel a kezében, könnyű vacsora után meredt a semmibe, valójában a szempilláit bámulva, néha kortyolt, és azon gondolkodott, mi a faszt is akar igazából. mindig nagyon pontosan tudta meghatározni a problémákat. mindennek tudta az okát. elfáradt. nem akar mindent tudni, különösen nem jobban tudni.

de jézusom, hogy mennyire utálok mindent tudni. hogy mennyi az idő, hogy mennyi bor maradt az üvegben, hogy mennyi tej van (ezt negyven, sőt kétszáz kilométerről is), hogy mikor kell szarnod, hogy mennyit ittál, hogy mekkora a farkad, hogy bűntudatod van, hogy azt sem tudod, mi van, hogy szeretsz, hogy kívánsz, hogy le se szarsz, hogy sokkal több vagy, hogy csak ennyi vagy. hogy kell nem így?!

***

régvoltakra, eztánjövőkre gondol. van benne minden, ezt tudja, mindig csak valami látszik, sosem minden, még tán a bor hozza ki leginkább, de ez is partner függvénye, szóval várja, mikor fordul a szél vagy a kedve, hisz a nemhitben, szereti, ha a szigeten ciccegnek a tökéletes segge láttán, zavarba jön, ha elismerően merednek a mellére, most mégis másra figyel. megpróbál.

de hát ő nem ilyen, ő félájultan, félrészegen, üvöltve baszik. akkor most mi lesz?