Jó ez a nemivás, csak koffeinmérgezést fogok kapni

Rég láttalak. A nő elaludt közben bennem. Újra fel kell, hogy fedezzem magam. Téged is, nem emlékszem, mi izgatott, el vagyok foglalva a zsírpárnácskákkal. Nem szabadulok beléd, nem élvezek hangosan (de.), félek, hogy haragudnál, mert meghallja a szomszéd, megijeszt, mennyire jó, félek, hogy te nem ezt érzed. Nyugtass meg, masszírozd ki, préseld ki a félelmet, hagyd, élvezd, hogy felszabadulok, adj nekem teret, adok magamnak időt. Még mindig nem csak önmagáért van minden, még mindig sok, nem pedig elég. Még van mit tanulnom. Rád nézek, de magamban beszélek. Szeretlek simogatni, de nem szeretlek. Még nem. Becsvágyból elégítesz ki, szükségből bújok hozzád. Ember képes önzetlenül szeretni?
Elveszett kölyökkutya vagy, tompítod a kétségbeesést, jól csinálod. Ne csináld. Ha nem vagy férfi, nem lesz nőd.
Elveszett kölyökkutya vagy, szétfröcsköl az élet belőled. Cseppenként elfolyik mind, üres percek, órák, lét marad.
Miafaszra jó az önmegvalósítás, kibaszott sokan vagyunk, és a legtöbbünk teljesen érdektelen. Miért félsz a haláltól, félj az élettől. Ne félj semmitől.
Érzem a feszültséget, túl sokat beszélsz, túl gyorsan, zihálsz, vigyorogsz. Az én vérem is a fülemben dobol. Örülök, a te nyugtalanságodból merítek nyugalmat. Feldobtuk, hát játsszuk le. Ne szeress. Még ne. Önzésből elégítelek ki, szívből ölelsz át reggel. Ember megpróbálja.


Szombat este van, fenn hagytam a mobilnetet, itthon vagyok, wordben írok, Mezzót nézek, nem tudom, kik ezek, de nagyon jók. (Surnatural Orchestra)

Most jó ez a nyugalom, egyébként meg az kéne, hogy ugyanazt érezzem tőled, amit hat deci bortól. Tőled akarok elgyengülni, akarattalan lenni. Látod az ellentmondást. Én is. Oldódjunk fel. Benne. Rajta. A konyhaasztalon. Egymásban.

A Mezzón – úgy tűnik – szombat esténként jazz van. Jó kis este ez.

and let live

pár napja lelkesen és többször is megpróbáltam álmomban egy működő elektromos fűnyírót áttolni a saját vezetékén. múlt éjjel meg méhnyakrákom volt.

status quo

egyedül vagyok, nem szeretek senkit, esténként sírok. azt a sok kínt, ami bennem van, biztosan át lehet fordítani valami pozitívba. de nem akarok semmi nagyszerűt létrehozni, nem akarok nyomot hagyni - nem akarok semmit. ez persze nem igaz, de nem tudom, mit akarok, és nem képzelem, hogy képes lennék bármire is. lassan-lassan fel kell ezt újra építenem - magamat.
nem iszom. egyszer úgy éreztem, hogy most elég volt, és azóta nem. (csalok, egyik este, miután órák óta ültünk egy fűtetlen helyiségben, ittam egy pálinkát. miközben a többiek épp berúgtak.) ez jobb így, érzem, hogy tér vissza belém az élet, nem szerettem már a másnapos, átlátszó és végtelenül nehéz létezést.
nagyon nehezen veszem rá magam olyan dolgokra, amik hosszú időbe telnek, csak fokozatosan megvalósíthatók. például most kezdhetném onnan, hogy miért akarom látni szenvedni, akivel együtt boldogok lenni nem tudtunk. bár inkább onnan kellene talán, hogy levetem az összes bűntudatot. különös módon nem azért érzem, mert megcsaltam. hanem mert azt hiszem, miattam nem működött. (persze van összefüggés a kettő között, de a megcsalás szerintem mindig következmény.)
kicsit unom már a végtelenül összetett lelki folyamataimon való kérődzést, de az azért érdekesnek tűnik, hogy bizonyos időszakokban bizonyos elgépelések lesznek gyakoriak. mostanában például sz helyett rendszeresen zs-t írok. fogalmam sincs, hogy ennek van-e jelentősége vagy értelme, csak feltűnt.
sokat olvasok, de a gondolkodásra kellene inkább visszaszoknom. és arra a hitre, hogy képes vagyok bármire.

valaki ma innen kattintott rám. ez az account már nincs meg, ez a nem is olyan régi én. jó volt visszaolvasni. a sorban a negyedik anyámról szól. így érnek körbe az életem dolgai. múlt héten küldtem neki egy képeslapot. korábban megbeszéltük, hogy mivel úgysem tudja az új címem, és úgyis nemsokára névnapja lesz, majd küldjek egyet, arra írjam rá válaszcímként. a névnapja rég elmúlt, végül mégis küldtem egy lapot. ma kapta meg. megírtam neki, hogy szeretem, és hálás vagyok azért, aki lettem. erre azzal hívott fel, hogy ugye nem így akarom tudatni, hogy többé nem megyek haza.

partyarc

olyan a szemem, mint egy másnapos macskának. az ajkaim meg püffedtek és sírásra állnak. tehát minden látszik, ami van.

csak a hátát

google translate rulez.

finally free

a sors, ha fintorog

szeretem ennek a versnek az első versszakát.

megint csak rinya lenne, nem fárasztanálak - sem magamat - a részletekkel. szóval röhejes a helyzet, életemben nem volt még ilyen nehéz kimondanom, hogy vége, nem is megy, ez meg persze biztos jelent valamit, kötődést, szeretetet, én nem tudom, de miért így kell rájönnöm, és miért érzem így is, hogy ki kell szállnom. ilyenek foglalkoztatnak. meg az egyetem befejezése. önmagam elvesztése (egy barátom igen frappánsan fogalmazta meg a dolgot: ez a baj a kapcsolatokkal: az elején még a másik hiányzik, aztán meg már önmagunk).
a miértre talán egyszerű a válasz. sokkal nyomorultabbul érzem magam, mióta ez a dolog tart, sehová nem fejlődőm, legfeljebb vissza. kérdés persze, hogy ez mennyiben tudható be rajtam kívül álló okoknak.
a lényeg, hogy sokkal jobb, szebb, több is lehetnék, ehelyett ilyen kis nyomorult vagyok. éseznemjó. megváltoztatom.

(vagy még inkább.)