status quo

egyedül vagyok, nem szeretek senkit, esténként sírok. azt a sok kínt, ami bennem van, biztosan át lehet fordítani valami pozitívba. de nem akarok semmi nagyszerűt létrehozni, nem akarok nyomot hagyni - nem akarok semmit. ez persze nem igaz, de nem tudom, mit akarok, és nem képzelem, hogy képes lennék bármire is. lassan-lassan fel kell ezt újra építenem - magamat.
nem iszom. egyszer úgy éreztem, hogy most elég volt, és azóta nem. (csalok, egyik este, miután órák óta ültünk egy fűtetlen helyiségben, ittam egy pálinkát. miközben a többiek épp berúgtak.) ez jobb így, érzem, hogy tér vissza belém az élet, nem szerettem már a másnapos, átlátszó és végtelenül nehéz létezést.
nagyon nehezen veszem rá magam olyan dolgokra, amik hosszú időbe telnek, csak fokozatosan megvalósíthatók. például most kezdhetném onnan, hogy miért akarom látni szenvedni, akivel együtt boldogok lenni nem tudtunk. bár inkább onnan kellene talán, hogy levetem az összes bűntudatot. különös módon nem azért érzem, mert megcsaltam. hanem mert azt hiszem, miattam nem működött. (persze van összefüggés a kettő között, de a megcsalás szerintem mindig következmény.)
kicsit unom már a végtelenül összetett lelki folyamataimon való kérődzést, de az azért érdekesnek tűnik, hogy bizonyos időszakokban bizonyos elgépelések lesznek gyakoriak. mostanában például sz helyett rendszeresen zs-t írok. fogalmam sincs, hogy ennek van-e jelentősége vagy értelme, csak feltűnt.
sokat olvasok, de a gondolkodásra kellene inkább visszaszoknom. és arra a hitre, hogy képes vagyok bármire.