mitőlfél

kiengedés, az kellene. lejátszom fejben, aztán lesz, ami lesz. végül is mindegy, ez végül is már megint nem az, végül is leszarom... a lófaszt. kellenél.

a kiengedésnél is jobban hiányzik talán a teljes őszinteség valakivel, aki a vesémig lát. kár, hogy nincs mellettem ilyen. aki - tudod - túl azon, hogy ismeritek egymást, figyeltek is valamennyire, amikor a másik beszél, tényleg rám figyelne, és értené, amit mondok. nem azért nehéz, mert annyira bonyolult vagyok, egyszerűen túl sok a megmagyarázni-való, a homályos folt, elfáradsz, mire a végére érsz. valami tiszta és egyszerű kell, de befektetett munka nélkül nem kapsz semmit. ez így jó is, én basztam el, ha el van baszva egyáltalán, nem is ez. maradjunk mégis inkább a megismerésnél, kell, képes vagyok rá, és tudom, kit akarok.

gondolkodom a múlton, eldobott időnek érzem, nem akarok több ilyet. borzasztóan benéztem. abban kéne hinnem, hogy egyedül is érek valamit. pontosan megfogalmazni, mitől félek, és szembenézni vele. belegondolni abba, mennyi mindent teszek kényszeresen, hogy ezt itt most például úgy vagyok képes leírni, hogy ittam egy pohár bort. felhasználni azt a tudást, amit abból merítek, hogy megint sok új embert ismerek meg, félnapokat együtt ülünk tréningeken, interjúkon, figyeljük egymást, reagálunk.

az érintés hiányzik, a simogatás, a bújás, de leginkább az első, finom érintés bizsergése, jelentése, nem letámadlak, finoman hívlak és fogadlak be, sokkal előbb, mint leveszed a pólód vagy a szemüveged, minden más már játék, de előbb egy pillanatra komolyodjunk el, nézzünk magunkba, míg egymásba kapaszkodunk. látsz te ebben bármit? fogd meg vagy engedd el. de valamit csinálj.

valamit.

csinálok.

ha mást nem, hát lefekszem, és reggel kimegyek futni.

Talán annak, hogy ide kevesebbet írok, az az oka, hogy többet beszélek magammal és másokkal.

Az elmúlt három hétben sokat elsőrandiztam, ennek is a végére jutottam, kiderült, hogy az államvizsgám már megvan, most az lenne a nagy kihívás, hogy két hét alatt a teljes anyagból, amit összeszedtem hozzá, valóban meg is írjam a szakdolgozatom. A szüleim élete alapjaiban változik, nehezen viselik, az egyik bátyám is nagyot fordított az életén, én is új helyen dolgozom, megelégszem annyival, hogy ezt teszem magamban helyre. Épp elég.

Éjjel Szvetlana voltam egy darabban, beugró, az a közösség, amibe tartoztam, hozta létre az előadást, de nem mindenki szerepelt, én például csak egyetlen próbát láttam, majd a bemutató délutánján kiderült, hogy az anyát, Szvetlánát játszó lány nem jön. Kezembe nyomták a szövegkönyvet, pár sor az egész, valamiért egy részét ismertem is, próbálni már nem volt időnk, ki kellett állnom a színpadra. Az álmom talán ott ért véget (legalábbis ez az utolsó momentum, amire emlékszem), hogy örülök, hogy tudom, melyik székre kell ülnöm, és mikor kell felállnom, és még magabiztos arcot vágni is képes vagyok.

heh, tudtomon kívül az általam ismert egyik legértékesebb emberrel akadtam össze tegnap este. kár, hogy csak ennyi, de kurvajó, hogy ennyi egyáltalán. nincs mit mondanom.

Váltasz és változtatsz, helyzetbe hozod magad és lesed a fejleményeket, nem nagyon világítasz sötét sarkokba, ha véletlenül mégis odaesik a fény, igyekszel elfelejteni mihamarabb a kellemetlen látvány emlékét. Se rend nincs benned, se káosz, kivakarsz magadból mindent, mintha új kezdetre készülnél. Ismerkedsz, de nem nyílsz meg és nem nyitsz meg, nem érint semmi igazán, ha te valakit mégis, elmenekül. Mintha nem ennek lenne itt az ideje. És egyes másodikban beszélgetsz magaddal.

Szóval mostanában olyanokkal találkoztam netes randiként, akik mind beleuntak az egyéjszakásokba, elgondolkodtam, én is beleuntam-e. Igazából jobban szeretnék egy szeretőt, az újdonság varázsa annyira nem izgat, ha valami beválik, annál akarok maradni. Egyre nehezebb viszont olyat találni, akivel (legalább) ez tényleg működne. Vagy csak rossz helyen keresek. Hozzászoktam a szeretet nélküli érintésekhez, nő az ingerküszöb, vagy nagyon jó vagy, vagy nagyon szeretlek. Optimális esetben mindkettő. Egyszerű, tiszta és jelenleg elérhetetlennek látszó helyzet.

Viszont elkezdtem emlékezni az álmaimra. Úgy tűnik, újra szóba állok magammal.

hang

enni és dugni jó. arra jöttem rá, hogy könnyen lehet, hogy g-vel azért jártunk annyit enni mindenféle helyekre, mert a szex szar volt. olcsó ez, persze.

legyen inkább jó.

csajos

valami eltört bennem, csajos lettem, salátát eszem és hosszú combokra, valamint párkapcsolatra vágyom.
a hosszú combok felé lobogó hajjal vágtázom (ja igen, hosszú hajat is akarok, ez a legjobb, mert csak várni kell meg nem fodrászhoz menni) körbe-körbe a szigeten. nyáron félmaraton. el akarom mondani magamról, hogy 25 évesen képes voltam lefutni. majd amikor az én időmről beszélek, és igyekszem kerülni a magánéleti kudarcaimat érintő témákat.
végtelenül irigy vagyok az exem (általam feltételezett) boldogságára, és szenvedek a magánytól, mert szükségét érzem, hogy legyen valaki mellettem éppen most. hétvégente hazajárok tartani a lelket a családomban, apám a szívbetegsége mellé rákos, anyám meg retteg. nem sírok, tudok aludni, de továbbra sem emlékszem az álmaimra, és tegnap berúgtam, egy hónap szünet után. ilyenek.