Váltasz és változtatsz, helyzetbe hozod magad és lesed a fejleményeket, nem nagyon világítasz sötét sarkokba, ha véletlenül mégis odaesik a fény, igyekszel elfelejteni mihamarabb a kellemetlen látvány emlékét. Se rend nincs benned, se káosz, kivakarsz magadból mindent, mintha új kezdetre készülnél. Ismerkedsz, de nem nyílsz meg és nem nyitsz meg, nem érint semmi igazán, ha te valakit mégis, elmenekül. Mintha nem ennek lenne itt az ideje. És egyes másodikban beszélgetsz magaddal.

Szóval mostanában olyanokkal találkoztam netes randiként, akik mind beleuntak az egyéjszakásokba, elgondolkodtam, én is beleuntam-e. Igazából jobban szeretnék egy szeretőt, az újdonság varázsa annyira nem izgat, ha valami beválik, annál akarok maradni. Egyre nehezebb viszont olyat találni, akivel (legalább) ez tényleg működne. Vagy csak rossz helyen keresek. Hozzászoktam a szeretet nélküli érintésekhez, nő az ingerküszöb, vagy nagyon jó vagy, vagy nagyon szeretlek. Optimális esetben mindkettő. Egyszerű, tiszta és jelenleg elérhetetlennek látszó helyzet.

Viszont elkezdtem emlékezni az álmaimra. Úgy tűnik, újra szóba állok magammal.