neg

Kozeledunk a varoshoz, latom a fenyeit, nyugalom tolt el. Persze, Praga szep, de Budapestnek a lelke is latszik ejjel. Nem vagyok tosgyokeres, de elfogult lettem az evek alatt. Rajottem, hogy ide hazajovok. Kulonos ezt leirnom, evek ota nem vagyok otthon sehol.
Aztan kellett egy sor, sok volt, hosszu, idegensegbol meg nagyobb idegensegbe erkeztem, a szeretethianyunkat elegitettuk ki, de puszta fizikai let lett belolunk par ora alatt (elveztem, ahogy a nap sut, elveztem a lokeseket, elveztelek). Becsukjuk a szemunket, azt kepzelunk oda, akit jol esik. Kiborultam, sirtam sokat, Cseh Tamast hallgattunk es a boldogsagrol beszeltunk, meg az elet ertelmerol. Egyikhez sem kerultunk kozelebb. Megint sirtam. Majd reggel is. Mint egy remult kis allatka. Szerencsere (?) mar ateltem hasonlot, tudom, hogy ez is csak biologia, meg ha nem is az elkaparom es verzik fajtabol.
Vonnegut hat ram, az o ertelmeben vett gepek vagyunk mind, az osszes onkifejezesunkkel, muveszetunkkel, duhunkkel, miegymassal.
En annak a hianyatol szenvedek, aminek te a megletetol. Szep-szep paradoxon vagyunk, neha egy-egy cinikus kiszolasbol erzodik a lelkunk, egyebkent szexgepek, majdnem tokeletes osszhangban. A szellem kis fintora, fricskaja inkabb, hogy nem tudok veled elmenni. Nem is a szelleme, a sziveme inkabb. Indirekte belattuk tehat, hogy van szivem.
Eber vagyok megint. Tudok magamrol. Talan meg megnyilni is tudnek. Csak k/minek.