ez igazából nem is ilyen, mi?

kitalálom, hogy nekem az kell, hogy szeressenek, hogy meg legyek ölelve. azt nem tudom, milyen szeretni, mindig a másik végén vagyok. aztán elkezdem akarni, hogy meg legyek értve. ennek érdekében pedig elkezdek rémületesen értelmetlenül viselkedni. persze, nem megy. ekkor jönnek a hatalmas, könnytől csillogó kiskutyaszemek, a hirtelen falnak fordulások, a lecsapott telefonok. és a sírás, minden fegyverek között a legősibb. és ráadásul (fél)automata. szinte semmit nem is kell tennem, el is sül azonnal. ha még nem immunizáltam a másikat a fölösleges sorozatlövésekkel, akkor azonnal célba is talál. akiben a vak reflex esetleg erősebb, az lehet, hogy összeesik még a torkolattűz előtt, és feje fölött suhan el a golyó, de ez ritka, és zöldfülűségre vall. nem jó ellenfél. persze, mondom, ez is csak egy darabig fegyver, aztán durvulni kell, kombinálni, új stratégia kell, nem szabad kiszámíthatóvá válni. minden háború megnyerhető.

dehogyis. ha harcolsz, stratégiád van, régen vesztettél. ha nem akkor sírsz, amikor tényleg fáj, véged. hülye, azt se tudod, mi a fájdalom. ülsz a sötétben a géped előtt, meredsz a monitorra, és arra gondolsz, hogy most lehetne jobb is. sőt, várod, hogy legyen jobb.

de hát átlátszó vagy. de hát csak egészen kicsi kellene, csak ennyi (mutatod is a hüvelyk- és mutatóujjaddal azt a lehetetlenül picit). ugye nem csak az én hibám? ugye folyton gyereknek lenni sem ér?

ez a szeretés egy nehéz dolog.

egy pillanatig azt gondoltam, míg félálomban hallgattam a híreket, hogy jobban járnék, ha mindig az aktuális kormányhoz közeli sajtót olvasnám, mert akkor talán jobban érezném magam. aztán rájöttem, hogy legfeljebb csak az lenne a különbség, hogy kit hibáztatnak azért, mert nem jó.

hehe, átlagosnak képzelni magam ebben az egészen durván egyszeri és megismételhetetlen mai világban sokkal nehezebb, mint különlegesnek.

durva menet lesz

a Karneválon kívül mostanában még sok Vonnegutot olvastam. épp most fejeztem be a Macskabölcsőt. több párhuzamos gondolat van a fejemben, de a legmeghatározóbb az, hogy mennyire hülye az ember.
valami nem stimmel ezzel a felébredéssel sem, legalábbis az interpretációval. az első mondatokat mindig elfelejtjük, és boldogan vetjük magunkat a többi tengerébe. A Macskabölcső első mondata az, hogy "Ebben a könyvben egy szó sem igaz." A Karnevál eleje egy nagy röhögés mindenkin, beleértve, írót, olvasót, kritikust, téged, engem.
beszari vagyok, rettenetesen. túl rég nem hoztam létre semmit. úgy csinálok, mintha ez normális lenne, közben fuldoklom. a másnap általában igen termékeny hülye gondolatokban, de ma rosszul voltam (bármilyen kis mennyiségű füst közvetlen beszívása ezt szokta okozni, csak néha megúszom. hát most nem. az Ellátó Taqueria a Kazinczyban viszont egy jó hely - télen is.) tegnap ittam. és most rajtam a kényszer, hogy megmagyarázzam. már nem magamnak írok.
haragudtam a testemre, cserben hagyott, két hétig nem tudtam futni. de most, hogy már minden rendben, az a legújabb terv, hogy hosszú combom meg hosszú hajam lesz, úgy fogok kb. kinézni, mint Björn Borg (igen, tudom, hogy ez nem ő), csak nőben (a szülinapomra vehetsz is nekem egy olyan amcsi, vékony fémkeretes, nagy lencséjű napszemüveget), és elmegyek Ausztráliába. ugyanolyan nyomi vagyok, mint gimi végén voltam - éreztem, hogy mennem kell. jövőre lesz hét éve, hogy idejöttem, talán itt az ideje innen is továbbállni. legalább egy időre.

és még egy kis bölcsésztempó a végére:

jó multikatona

a karneválos azt is mondta a bölcsésztempóra vonatkozó intelem után, hogy legyek jó multikatona (ha már azt választottam, hogy ott dolgozom). szóval néha szeretem.
néhány holland kolléga nemrég volt nálunk, és amikor magyarokkal ültek egy vonaton, és épp Gödön haladtak át, elhangzott a következő:
- Oh, how nice people live here, they name their settlement after God.
Aztán elértek Alsógödig.
- Wtf, AlsoGod?

elnézést

el tetszene tudni engedni?
...
egyébként is meg akarom megint növeszteni a hajam (levágattam, kipróbáltam, elég volt), de az ilyenek külön is ösztönöznek. bár valahol szórakoztató. most például én is azzal a tipikus válasszal - és zavart tekintettel - mentem arrébb, hogy azért annyira nem vagyok még öreg. aztán szolidan vigyorogtam magamon, bár kicsit tartottam tőle, hogy esetleg a pénztáros is csókolommal fog köszönni.
(ugyanez volt az a pillanat is, amikor rájöttem, hogy mégis meg kellett volna vennem azt a szemránckrémet, hiába írták, hogy harminc felett ajánlott az alkalmazása.)

amúgy érdekes ez a Karnevállal meg velem. 17-18 évesen rájöttem, hogy egy kumma szót nem értek belőle. aztán most már azt képzelem, értem, és akkor szembesítenek vele, hogy pont úgy viselkedem, mintha fogalmam se lenne az egészről. és valóban. próbáltam másban keresni a hibát és a támaszt is. egyik sem ment. épp tegnap szembesültem ezzel is. hogy az úgy nem megy, hogy te csak vagy bele a világba, néha jófejkedsz kicsit, hogy ne legyen annyira látványos az egyensúly hiánya, de belül üres vagy, nem is engedsz be semmit, nem is adsz kifelé semmit. aztán eltelsz önsajnálattal, de úgy kb. szemmagasságig, tehát pont annyira, hogy már ne láss tisztán. aztán észreveszed, hogy elromlott valami. ekkor próbálod meg másra tolni a felelősséget, és ha szerencséd van, akkor olyannal találkozol, aki ezt előbb-utóbb észreveszi, és megmondja, hogy inkább nem akar veled lenni, mert végső soron boldogtalanná teszed, hiába szeret. hiába szeretne, ha nem hagyod.
azt hiszem, én sokkal inkább Améline vagyok. életem egyik első tapasztalata az volt, hogy bármennyire szeretnek is a testvéreim, nem tesznek meg mindent, amit akarok. kénytelen voltam megtanulni lökni magam. azt hiszem, néha órákat töltöttem a kertben hintázva.

helyreigazítás

nem én vagyok, hanem rólam beszél. itt (nem én kerestem ki, készen kaptam, megint csak köszönöm):

Hamvas Béla: Karnevál I. kötet (a régi mediós kiadásban 143. o. skk)

"És én most, kétségtelenül didaktikus pátosszal, de ez az egyetlen, amit az ön érdekében tenni tudok, azt mondom, kérem önt, abból az egyetemes akár értelmes, akár értelmetlen felfordulásból, ami emberi élet és történet, önmagát ne vegye ki, és ne higgye, hogy önnek talán különleges elbánásban lesz vagy van része, és kivétel, és ön az egyetlen ember, akire az, ami a többire vonatkozik, nem érvényes. Ez, kérem, inhumánus magatartás, és nézetem szerint minden arc összetöretésének és eltorzulásának és feldúlásának és elcsúfulásának és tragikomikus maszkká való változásának egyik legelső és legfőbb oka. Nem kivétel. Ó, Laura azt hitte, hogy ő kivétel. Améline is azt hitte. Nézze meg őket. Mivé tette őket az a hit, hogy ők kivételek. Nézze meg arcukon azt a sértődöttséget. Nézze, hogy meg vannak bántva. Milyen rosszul palástolt méltatlankodással járnak itt közöttünk, és mennyire zokon veszik tőlünk, hogy őket nem részesítik abban a különleges elbánásban, amely őket, nézetük szerint, megilletné. Én, kérem, minden csepp véremmel tiltakozom az ellen az életberendezkedés ellen, amely abból áll, hogy az ember önmagát, mint a külső világ és a másik ember által ejtett sebet hordozza, és tele van panasszal és váddal és siralommal, és érzékenykedik és finnyás, és kéreti magát és sóhajtozik és gyanakszik és duzzog, és ajkát kihívóan öszszeszorítja és elhallgat és vállat von és nem szól és dünnyög, és a sarokba vonul pityeregni, és reszkető szájjal hebereg, aljas komédia ez, kérem, mert mondja, mi az ördögtől van ennyire megsértve, mit panaszkodik és vádaskodik és gyanakszik és szipákol és érzékenykedik, és miért duzzog a boldogtalan! Mindegyik azt hiszi magáról, hogy félreismerik, azt hiszi, hogy a többi hülye vagy zsivány, mert őbenne nem látja meg azt a páratlant és azt a nagyszerűt, amilyen még soha nem volt és nem is lesz, ahelyett hogy abba, ami előtte fekszik, belemarkolna, hogy élvezné a szépségnek és az egészségnek járó hódolatot, a művészeteket, a szenvedélyek melegét, a nemesedett szokásokat, a civilizáció rendezett életmódját, az ételeket, az öltözködés örömét, a barátságos közösségeket, a természetet, képességeinek adományait, a véletlent, az ünnepet, munkájának eredményeit, az emberek tulajdonságainak sokszerűségét, ahelyett, igen, elzárkózik és félrevonul, és orrát felhúzza, környezetének szemrehányásokat tesz, és indulatos és makacs és kényeskedik és rigolyás, és elkezdi azt nem enni, és ó, nem, ő kék ruhát igazán nem visel, azt az embert nem kedveli, titokban elégtételeket kohol és ingerült és goromba, közömbös és monomániás, ettől persze megbutul, és már nem tud semmi másról, csak hogy őt állandó bántalom éri, és jönnek a mély és keserű ráncok, jön az étvágytalanság, a rossz emésztés, a haj hullani kezd, az áll megkeményedik, az orr felpuffad, a szeme megriad, az ajka komisz, hiába mázolja festékkel, egyre gonoszabb és szenvedőbb, és egyre inkább pojáca és halotti maszk és chiméra és embertelen és csúf és tragikus és hallatlanul nevetséges."

légy, ami lennél: bölcsész

tegnap két ismerősöm egymástól függetlenül és teljesen magától, kérdezés nélkül lebölcsészezett. ez azért vicces, mert nem jártam soha bölcsészkarra (bár a társadalomtudományi talán határeset). a legbölcsészebb cuccom egy nepáli kabát volt, amit az 1001 Nyihahában vettem Szegeden, és még gimiben hordtam (matek szakon).
de hát ha már így van, akkor nem tiltakozom a sorsom ellen.

szóval: "let's spend the night together/ wake up and live forever" (Jamiroquai)

továbbá:

valamint:
az előző bejegyzéssel kapcsolatban a fent említett két ismerős közül az egyik azt mondta, hogy tisztára Barnabás Maximus, amit ezúton szeretnék neki megköszönni: köszönöm. eddig is úgy éreztem magam a kollégáim között, hogy egy nagy monomániás kompánia vagyunk, és mindenkiét elég jól tudtam azonosítani is, csak a sajátomat nem.
ugyanő még azt is mondta, hogy vegyek vissza a bölcsésztempóból, de azt hiszem, ez most nem sikerült. veszek is egy sapkát. olyan bölcsészeset. písz.

naked weekend

beszélgetek egy francia ismerősömmel - évekkel ezelőtt találkoztunk személyesen, tulajdonképp végigkeféltünk egy egész éjszakát (igen, itt ez a megfelelő szó, ez is csak olyan, mint ahogyan azt mondod, rücskös, érdes vagy recés) -, és amikor azt meséli, hogy már-már szégyenletes, amit tegnap művelt, vagyis hogy három nővel feküdt le egymás után, akkor rá kell, hogy jöjjek, hogy megváltoztam. egyrészt én is csináltam hasonlót, másrészt én is lehettem volna egy a háromból. viszont most egyáltalán nem érzek indíttatást ilyesmire. megnyomorítja az embert, ha hülyeséggel tölti a napjai harmadát.
annyira különös szembesülni azzal az ellentéttel, hogy elvileg a technológiai fejlettség ahhoz kellene, hogy vezessen, hogy egyre inkább specializálódunk, és mindenki a lelki alkatának és tehetségének leginkább megfelelő területen dolgozik ahelyett, hogy a puszta túlélésért kelljen földet túrnia, ehhez képest azonban hatalmas, bürokratikus mamutvállalatokat hozunk létre, amiknek az alkalmazásában állni leginkább kibélelt csinovnyiklétként jellemezhető (hehe, azért elképzelem, egy ennyire politically correct korban mi történne Gregor Samsával - valószínűleg semnmi, az átváltozása után sem). és akkor elgondolom az ötvenes-hatvanas évek Amerikáját, amikor ügynökölhettél bármivel, el tudtad adni, a gyárak is nyitva álltak az új munkaerő előtt, és nem kellett attól tartani, hogy mindig kicsit keletebbre araszol majd a munkahelyed a minimálbértől és a "Nyugat" keleti határától függően.
könnyen lehet, hogy átmeneti időszakban élünk, mostanában minden annyira gyorsan fejlődik, változik, hogy előbb-utóbb tényleg vagy meg tudjuk örökre tartani a test fiatalságát, vagy mindenhez robotokat használunk helyette, vagy simán csak képesek leszünk a test nélküli, pusztán szellemi létezésre (hm, ezt a témát régen szerettem, írtam is róla valami blogban), de én személy szerint azt hiszem, nem akarok örökké élni, és szórakoztat, ahogyan látom öregedni a testem (rendben, bőven 30 alatt vagyok, majd kérdezz meg 30 év múlva is). tulajdonképp az öregedés gondolatához hamarabb hozzászoktam, mint az öregedéshez - tőlem 16 évesen sem kérték el soha a személyimet.
de visszatérve az eredeti gondolathoz, azért nem lenne rossz, ha most az lenne, hogy felülök egy párizsi gépre, eltöltök Franciaországban egy hosszú hétvégét, végigborozom meg -füvezem meg -szexelem az egészet, és hülye pózokban csináltatok magamról képeket mindenféle látványossággal a háttérben, hiányos öltözetben.

Vonnegut about creative writing

"Characters paralyzed by the meaningless of modern life still have to drink water from time to time."

miért van az, hogy mindet rettenetesen megunod egy idő után?
megismered, megkedveled, eltöltesz vele némi időt, aztán egyszer csak nem érdekelnek a napi nyomorai, mindet tudod kívülről, és csak azt kívánod, hogy ha nincs értelmes mondanivalója, ne nyissa ki a száját. de kiniytja. és akkor rájössz, hogy a barátaid és a kollégáid között az a különbség, hogy az előbbiekkel te választod meg, mennyi időt töltesz, és lehetsz velük őszinte.
szerintem nekem meg az a hobbim, hogy váltogatom a munkahelyeket, hogy mindig legyen friss utálkoznivalóm. közben meg bámulok ki a szürke égre, olyan pillanatokra gondolok, amik jók, átölelve érzem magam meg szeretve. majd elgondolkodom, milyen szomorú is az, hogy a multiknál csupa nagyfenekű férfiak és nők dolgoznak, akik rengeteg csokit esznek, mert örömtelen az életük, aztán rájövök, hogy mindez összefüggésben lehet azzal, hogy azt hallgatom épp, amint egy koncerten Jason Mraz James Morrisonnal énekli a Details in the Fabric-et. itt nem ajánlatos youtube-ot használni, ha érdekel, keress rá. jó.

oh, és aztán még egy csomó mindenre rájöttem. utolsóként pedig arra, hogy túl sok időm van hülyeségeken gondolkodni. különösen így, hogy az exkollégákkal való ivászatról is némi koffein és narancslé bevitele után 11-kor lelépek. szóval többet kéne dugnom.

keep on rolling the eyes

hehe, én is ugyanazt akarom, mint a többi; lóvét meg tengerpartot a seggem alá. hát, végül is nem lenne rossz.

alkohollal szinte bárkit el tudok viselni egészen sokáig, alkohol nélkül viszont alig.
nyáron kivettem egy hét szabadságot. előtte pár héttel még volt pénzünk, úgy tűnt, bejönni is fog valamennyi, én pedig évek óta nem nyaraltam még országon belül sem. most izgatott-boldogan vártam a napot, de körülbelül egy héttel előtte már világossá vált, hogy csoda híján nem megyünk sehová, sőt, a puszta túlélés is gondot fog okozni. nekem viszont nagyon kellett már ez az egy hét, nyáron váltottam munkahelyet, pénteken még az egyik, hétfőn már a másik, az utódom betanítása, majd betanulás, beilleszkedés, elfáradtam. fájt tudomásul vennem, hogy a városban maradunk és vajas kenyéren élünk. kölcsönkértünk, sokat aludtam, fröccsöztünk a megszokott kerthelyiségekben, ettünk a megszokott vendéglő teraszán, beszéltünk sokat mindenféléről, nem emlékszem, nem voltam józan. az egy hét elteltével pedig vissza a kollégák közé, szomorú szemmel válaszolgattam, nem, nem voltunk sehol, nem úgy alakult. talán ekkor kezdődtek a veszekedések. illetve én ekkor kezdtem veszekedni, ő nem, vele nem lehet.

én is csak vadregényre és romantikára vágyom, mint az összes többi. a különbség legfeljebb annyi, hogy nálam ez 20 felett tört felszínre, kislányként sosem képzeltem el az esküvőm, és most is inkább csak valami mediterrán óváros naptól izzó kőfalához dőlő csendes összebújást, barna lábakat, szerelmes szavakat és tökéletes békét jelent.