amúgy érdekes ez a Karnevállal meg velem. 17-18 évesen rájöttem, hogy egy kumma szót nem értek belőle. aztán most már azt képzelem, értem, és akkor szembesítenek vele, hogy pont úgy viselkedem, mintha fogalmam se lenne az egészről. és valóban. próbáltam másban keresni a hibát és a támaszt is. egyik sem ment. épp tegnap szembesültem ezzel is. hogy az úgy nem megy, hogy te csak vagy bele a világba, néha jófejkedsz kicsit, hogy ne legyen annyira látványos az egyensúly hiánya, de belül üres vagy, nem is engedsz be semmit, nem is adsz kifelé semmit. aztán eltelsz önsajnálattal, de úgy kb. szemmagasságig, tehát pont annyira, hogy már ne láss tisztán. aztán észreveszed, hogy elromlott valami. ekkor próbálod meg másra tolni a felelősséget, és ha szerencséd van, akkor olyannal találkozol, aki ezt előbb-utóbb észreveszi, és megmondja, hogy inkább nem akar veled lenni, mert végső soron boldogtalanná teszed, hiába szeret. hiába szeretne, ha nem hagyod.
azt hiszem, én sokkal inkább Améline vagyok. életem egyik első tapasztalata az volt, hogy bármennyire szeretnek is a testvéreim, nem tesznek meg mindent, amit akarok. kénytelen voltam megtanulni lökni magam. azt hiszem, néha órákat töltöttem a kertben hintázva.