kitalálom, hogy nekem az kell, hogy szeressenek, hogy meg legyek ölelve. azt nem tudom, milyen szeretni, mindig a másik végén vagyok. aztán elkezdem akarni, hogy meg legyek értve. ennek érdekében pedig elkezdek rémületesen értelmetlenül viselkedni. persze, nem megy. ekkor jönnek a hatalmas, könnytől csillogó kiskutyaszemek, a hirtelen falnak fordulások, a lecsapott telefonok. és a sírás, minden fegyverek között a legősibb. és ráadásul (fél)automata. szinte semmit nem is kell tennem, el is sül azonnal. ha még nem immunizáltam a másikat a fölösleges sorozatlövésekkel, akkor azonnal célba is talál. akiben a vak reflex esetleg erősebb, az lehet, hogy összeesik még a torkolattűz előtt, és feje fölött suhan el a golyó, de ez ritka, és zöldfülűségre vall. nem jó ellenfél. persze, mondom, ez is csak egy darabig fegyver, aztán durvulni kell, kombinálni, új stratégia kell, nem szabad kiszámíthatóvá válni. minden háború megnyerhető.
dehogyis. ha harcolsz, stratégiád van, régen vesztettél. ha nem akkor sírsz, amikor tényleg fáj, véged. hülye, azt se tudod, mi a fájdalom. ülsz a sötétben a géped előtt, meredsz a monitorra, és arra gondolsz, hogy most lehetne jobb is. sőt, várod, hogy legyen jobb.
de hát átlátszó vagy. de hát csak egészen kicsi kellene, csak ennyi (mutatod is a hüvelyk- és mutatóujjaddal azt a lehetetlenül picit). ugye nem csak az én hibám? ugye folyton gyereknek lenni sem ér?
ez a szeretés egy nehéz dolog.
dehogyis. ha harcolsz, stratégiád van, régen vesztettél. ha nem akkor sírsz, amikor tényleg fáj, véged. hülye, azt se tudod, mi a fájdalom. ülsz a sötétben a géped előtt, meredsz a monitorra, és arra gondolsz, hogy most lehetne jobb is. sőt, várod, hogy legyen jobb.
de hát átlátszó vagy. de hát csak egészen kicsi kellene, csak ennyi (mutatod is a hüvelyk- és mutatóujjaddal azt a lehetetlenül picit). ugye nem csak az én hibám? ugye folyton gyereknek lenni sem ér?
ez a szeretés egy nehéz dolog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.