csütörtökön lesz az utolsó vizsgám az államvizsga előtt. úszom a jegyzetekben, az évek alatt felhalmozott, néha szelektált, de még így is jelentős papírmennyiségben. nem találom pont azt, ami kellene. aztán hirtelen a kezembe akad négy kinyomtatott oldal. semmi köze az egyetemhez, legfeljebb annyi, hogy az alatt kaptam. rólam szól, az én könyvem. csak négy oldal íródott meg belőle, az is borzasztóan... eh. nem tudom, milyen, végigolvasni nem bírom, a személyes emlékek agyonnyomják a másik ömlengését. igen, ez talán leírja, amit érzek a szöveggel kapcsolatban. ha valaki másról íródott volna, irigyelném, amiért ennyire rajongtak érte, és amiért ilyet tudott kiváltani másokból. így, hogy én vagyok, csak az utóbbinak örülhetek, de ez is kétes boldogság, jobb is inkább elfelejteni. vagy elrakni, mint eddig, mert hiszen a büszkeség nem hagyja kidobatni, csak kaján mosollyal gondolni arra az önző kis hülyegyerekre, aki férfit játszik, és arra a kacér mosolyú, számító lányra, aki nőt.
jó előérzetem van.