városi nomád

egy hetvenöt körüi néni akkurátusan hasogat pálcikákká néhány hasáb fát a kétemeletes belvárosi bérház visszgangos, betonozott udvarán.

sokat gondolok magamra, mégis alig ismerem fel az arcot, ami az alkonyi fényben a vonatablakon tükröződik. jó volt ez a munkahely, sokat kellett vonatozni, én utazó vagyok, mindig csak megyek valahová. a menés megnyugtat, elfeledteti a céltalanságot.

értetlenül állok, kicsit megállt az élet, az idő, egy letépett emberi kar és pár méternyi vékonybél hosszában a sínek között. apád ötvenhat kiló. a tüdejében is belső vérzés. semmi nem jelent semmit, semmi nem kapcsolódik semmihez, semmi nem következmény vagy ok. minden csak van. nem vagyok uram. nem vagyok, uram.

hát, ismét elérkezett az idióta keresőkifejezések ideje. mostanában nem írok annyit szexről, így a "megbasztam a nagymamát" típusú kifejezésekkel hozzám találók is eltűntek, most viszont íme: "faszverés a leg jobban", és hol keresett rá a drága, na hol? hát a Szabó Ervin Könyvtárban. így is kell.

nem akarok ilyen keserű, gonosz és értéktelen lenni. be kéne rúgni. meg egy kis segítség. az kéne.

az álmaim általában segítenek feldolgozni a mindent, most is biztosan így van, de az agyam kíméletből (?) kihagyja a tudatos részt, szóval semmire nem emlékszem, viszont idegesen, legfeljebb öt-hat óra alvás után ébredek fel már napok óta. kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. gondolom, az univerzum káoszát imitálom. viszont ha már káosz, akkor mindenféle más is történik párhuzamosan, szóval bármilyen érzést van okom hitelesen hozni.
most például félek kicsit a vonaton magában, hangosan beszélő bácsitól. ajaj, azt hiszem, kezdi belelovallni magát. most viszont mintha konszenzus születne, mély egyetértéssel bólogat. majd mégis inkább lemondóan legyint. (elnézést.)

figyelj rám

ülök a laptopommal, bedugott füllel egy fülkében, még fél óra, és megérkezem. felszáll egy család, apa, anya, öt év körüli kislány. nem hallom őket, zenét hallgatok, kedvesen mosolygok, visszamosolyognak, leülnek, köszönök, nem figyelem, visszaköszönnek-e. a kislány előbb velem szemben ül le, majd mellém telepszik, és a monitort kezdi figyelni a barbie-s szemüvege mögül. mosolygunk egymásra. apa és anya közben beszélget, anya megkérdezi apát, éhes-e, majd a kislányt is. nem éhesek. beszélgetnek tovább. jelbeszéddel.

amúgy ugye nem csak én érzem úgy, hogy ezt mintha már írtam volna? elegánsan az utolsó szónak persze linknek kellene lennie, de meg nem keresem. azt hiszem, jól kirajzolható mintát követek a párkapcsolataim elkúrásában. annyi különbség most azért van, hogy már majdnem szerelmes voltam. nem tudok aludni meg enni. eddig legalább csak mérhetetlenül ideges voltam ilyenkor. azt hiszem, a nagy számok törvénye lassan meggyőz, hogy teljesen idiótának nem kifizetődő lenni. de legalább még egy kicsit megmenekültem a begyöpösödött, tévé előtt punnyadós, egyre ritkábban és szarabbul szexelős belefáradástól. ha sovány is, de vigasz. és még csak inni sem álltam neki, pedig kocsmában is voltam. kaland az élet, sej.

(éjjel kettőkor felébredsz, nem tudsz visszaaludni, a gyomrod ökölnyi. egy óra hiábavaló forgolódás és sírás után elkezdesz magadban beszélni. ugyanazokat a szavakat mondogatod fennhangon, és lassan megnyugszol. visszaaludni továbbra sem tudsz. fél öt után megunod, elmégy hajat mosni. egy óra az út a munkahelyedre, de beérsz hétre. csinos vagy és végtelenül szomorú. a vonaton suttyók ülnek veled szemben, bámulják a melled, de sikerül annyira csúnyán nézned, hogy odébbállnak. veszel ugyan reggelit, de a felét tudod csak legyűrni, pedig nem is vacsoráztál. te, aki minden frusztrációt evéssel kompenzálsz. remeg a kezed és a hangod. háromkor lelépsz, de addig is csak azt a pillanatot várod, hogy felkeljenek, a csaj elhúzzon, és te beszélhess a pasival még egyszer. pedig te szeretted kevésbé. szeretsz szenvedni, mi?)

vesztettem. szomorú vagyok, csalódott, keserű és irigy. persze nem lehetek a végtelenségig bunkó büntetlenül, de amikor pofán basznak érte, akkor azért legörbül a szám. olyan hülyeség ez, te is olyan hülye vagy. egekbe szökött bennem az adrenalin, szívem szerint megütöttelek volna. vagy egy baltával szétszabdaltam volna az ajtód. hogy tehetsz velem ilyet?! én sokáig lapátoltam rád a szart, de te túlmentél mindenen, odarendeltél egy szippantósautót, és vigyázva, h egy csepp se menjen mellé, a fejemre borítottad az egészet. most itt állok benne, és nem tudom, hogy az undortól, a meglepettségtől vagy a megaláztatástól sírjak-e inkább. miért kellett ezt. fáj.

such a beautiful day

Nexőtől olvasom a Szürke fényt. Nem szoktam sírni könyveken, de ezen most mégis. Szép, szomorú.

***

kemény, fényes, ragyogó tavaszi dél, egy rúzsos csikket sodor előttem a szél, fáj a fejem, a tavasz nehezebb, mint én, a mellkasomon ül, én meg az ő szívén


Néha elgyengülök, és akkor nagyon-nagyon vágyom rád. Egyre ritkábban, de még mindig. Nem bírom nézni, ahogy a kapcsolati listában ott a neved mellett a zöld kör. Nem jó veled beszélni, csak hajszolom, amit már közös erővel agyontapostunk, és csak csalódom, ha egyet rúgok belé, és már meg se nyikkan. Nem így kéne ezt. Nem is ezt kéne. Nem tudom, mi kéne, az a baj.