Ismét továbbállok.

a világ egyensúlyáról

Úgy tűnik, van munkám. Legalább 3 hónapig. Ha el nem baszom. Örülök és félek.
A leendő főnököm megijeszt a profizmusával. Meg az angoltól is félek, jaj.

a nyelvről és a használatáról

A témáról már értekeztem itt korábban, viszont azóta újabb példa is felmerült (röviden annyi, hogy használok néha olyan szavakat, amiket mások elavultnak, régiesnek, akár tájszólásnak vélnek).
Tegnap azt találtam mondani, hogy másutt. Aztán rákerestem, tényleg fura körülmények között szokták használni, de mit tegyek, ha néha én magam vagyok egy igen fura körülmény?

dreamhunter

Olvasok egy könyvet, Joyce Carol Oates: Middle Age. A főszereplő (nevezzük jobb híján így, bár a regény az ő halálával indul) félszemű, eddig nem derült ki, mi történt a jobb szemével, ő egy gyerekkori balesetre hivatkozik. Ezt tovább álmodtam éjjel. Valamilyen baleset tényleg történt a kisfiúval álmomban, elég durva volt (megvan az a kép a Kill Bill 2-ből, amikor Beatrix Kiddo kitépi az egyszermű nő egyetlen szemét, és kicsit később rá is lép a szemgolyóra?), anyám mintha az anyja lett volna, a kiérkező orvos azt mondta, az a legegyszerűbb, ha kiveszik a szemét, de valahogy elég egyértelmű volt, hogy ezzel a saját és anyám dolgát könnyíti, egyébként lehet, hogy meg lehetne menteni a szemet.
Meglehetősen csalódott lehetek, ha ilyeneket álmodom.

is this what you call love?

Átköltöztem végre a korábbi kollégiumomba, béke van, valami boldogságszerű állapotban vagyok.
Kortyolom a tejeskávém, valami cigányzene megy, és akkor egyszer csak bevillannak képek. Délután van, meztelenül fekszem keresztben az ágyán, a lábaim függőlegesen merednek a plafonnak, a falnak támasztom, a spiccemet nézem. Ő kifelé indul, alsónadrágban, megáll mellettem, lenéz, konstatálja, hogy a magasság pont megfelel, látom az arcán, mit akar, elmosolyodom, előveszi a farkát (ő azt mondja, a pöcsöm, de én nem tudom így hívni), én a számba veszem és szopni kezdem. Megkíván, visszabújik mellém, szeretkezünk, elfelejti, hová indult. Vagy ahogy csókolózunk a délutáni napfényben, közelről nézünk egymás szemébe, szeretem azt a kékes áttetszést, ami az övében van, ő szereti a macskazöldet az enyémben. Vagy ahogy szeretkezés közben egymás levegőjét szívjuk be és fújjuk ki, ahogy annyira közel vagyunk, amennyire nem is tudunk, ahogy minden egyes orgazmus vele valami puhába, melegbe, magába a boldogságba süppedés. Hogy szeretem.

up and/or down

Rettegek, iszonyúan érzem magam, tompaság, képtelenség mindenre. Próbálhatok én kemény lenni, nem megy, gyenge vagyok, sikítva menekülnék. Bár most biztosan a körülöttem szóló zene is hat rám (magyar blues, vagy miafene, rekedtes fickók üvöltenek mindenféle férfiasnak gondolt dologról).
Valaki kellene, aki megölel. Lassan szétesem, valahogy kihúzom még estig, és akkor találkozom egy új emberrel, aki biztos nem fog megölelni, de legalább eltereli a figyelmem erről a szorongó magányomról. Vagy nem, és akkor telefonálok, és még jobban kiborulok. Bár ettől legalább megmenekülök, mert ismerem magam, és töröltem a telefonomból a számot, amit hívnék.
Pótlékokon élek, hízom el, fúvódom fel, kapok túladagolást a semmiből.

***

Pedig hát pont nem jobb vagy rosszabb most sem, mint bármikor máskor. Tegnap másnaposan megittam legalább 5 sört, ma reggel felkeltem, és futottam egy szigetkört. Reméltem, hogy ettől kiizzadom a maradék alkoholt, de pont nem. Teljesen tompa vagyok. És ma este ezzel az új emberrel angolul kellene beszélgetnem, holott még magyarul sem jutnak eszembe szavak. Kaland az élet.
(És közben meg csak arra vágyom, hogy ez az idióta alkoholista magához öleljen és megcsókoljon. Szeretek függni. Ez nem jó.)

***

Szombaton megint költözöm. Remélem, pár napig egyedül lakhatok. Rám férne nagyon. Főleg, ha lesz internet is. Mondtam már, hogy a nettől is függök?

***

Facebookon kitöltöttem egy tesztet, hogy melyik évtized vagyok, és az eredmény a 70-es évek hippikorszaka, meg hogy szabad lélek vagyok, és leginkább meztelenül érzem jól magam. Azt hiszem, nem leszek hűtelen magamhoz. - Nem voltam, telefonáltam, jobban vagyok. Nem tudom, az milyen, de azt hiszem, kicsit szerelmes vagyok.

Mintha direkt erre pályáznék, úgy viselkedem.

hátheló

életérzés, mélyre nézés, korsó sör, tüske, nadrágszár feltűrve, szív meghűlve, harag enyhülve, felhívjam azt a faszt? vegyek ragtapaszt? meg kéne a fejében húzni azt a csavart, hogy 60 év múlva együtt seperjük az avart, a kertes házunk előtt, és ne túllőtt drogosként végezze, vagy szimpla alkoholistaként, reggelente érezve, hogy elbaszta, senkinek nincs belőle haszna, ha már szeretek, jó lenne valaki egyszerűt inkább, kiafasz találta ki a karmát, vájnám belé az enyémet, fogás volt temérdek, de csak egymás húsát rágjuk, vérét szívjuk, aztán az egészet egymás arcába hányjuk

Szeretkezés közben veled mennyei béke száll meg. Szeretek hozzád érni. Ez hiányozni fog.

infinity - 24 years

*** csak ha nagyon ráérsz, tömény rinya az egész ***

Tudod, ez úgy van, hogy valami elpattan a fejemben, lüktet, veri a koponyám falát belülről a vér, és akkor muszáj. Érted, muszáj. Beszélnem vele, azzal, aki miatt belém állt a lüktetés, aki dobol egy kalapáccsal, mert mit képzel már, hogy az én koponyámban. Ő. Ráadásul belülről. Érted.

Emlékszem egy márciusi vagy áprilisi estére. Részeg voltam, vagy inkább csak spicces, de az elpattanás már megvolt. Odamentem, és vállal belöktem a csukott kaput. Földszinti a lakás, csöngettem percekig. Sehol semmi. Közben a köd tisztult a fejemben, rájöttem, mennyire fölösleges ráerőltetnem az őrületemet egy másik, alkoholista őrültre. Miért vonzódom én az alkoholistákhoz?

Azt mondják, olyan ember leszel, amilyenekkel körülveszed magad. Én ezek szerint mégiscsak az alkoholizmusra pályázom, mert az utóbbi hónapokban az összes új keletű ismerősöm ivott. Különösen azok, akikkel komolyabb vagy kevésbé komoly kapcsolatba is kerültem. Kapcsolat alatt szexet értek, adott esetben érzelmi körítéssel.

Sok. Sok. Sok. Nem tudok magammal mit kezdeni, kizáródtam, kapálóznom kell vissza, de nem tudom, pontosan merre van a visszaút. Pontosabban nem tudom, van-e egyáltalán, vagy mostanra hagytam mindent magam mögött, és csak a totális szabadság elől menekülnék visszafelé vagy vakvágányokra. A szabadság és az egyedüllét közötti határon tengődöm, az utóbbi gúzsba köt, az előbbit nem merem egyedül vállalni. Társam pedig nincs hozzá. Ugyanolyan menekültekkel veszem magam körül, amilyen én is vagyok.

(És a legdurvább, hogy nem szakítást, komoly kapcsolatot hagyok hátra, egyszerűen csak magamat.)

Van ez a kapcsolat. Most két napig nem találkozunk, mert neki nincs igénye társaságra. Beteg. Ettől én vérszemet kapok, nem bírom elviselni, hogy mások döntésétől függjek. Vagy a kudarcot, hogy nem vagyok elég jó, ezért nem kellek. Persze mondogatja, hogy ne vegyem személyesnek, de ezt nem tudom megtenni, ezt ő is tudja. Rettenetes a szeretetigényem, ölelve lenni akarok, ha ezt nem kapom meg, inkább nem kell semmi. Nem érzem úgy, hogy valódi kötődésre képesek lennénk, inkább csak a saját önzésem fojtogat, és nyomorít a tény, hogy iszik, amit nekem fel kellene vállalnom, felvennem vele a harcot, elérni az absztinenciát és rettegni a visszaeséstől. Én akarok a könnyebb lenni. És még valami: féltékeny vagyok az anyjára, és viszolygok, ha rágondolok, mennyire közeli a kapcsolatuk, ha eszembe jut, ahogyan az anyja egy pólóban és egy bugyiban flangál a lakásban egész nap, ahogy beszél a macskához, ahogy hullámzanak az egymás elleni indulataik, de visszafogják magukat, ahogy az anya gyenge nő és anyatigris között lavírozva láncolja magához a fiút, aki hagyja magát. Mert kényelmes, mert szereti, mert kényszerhelyzetben van, mert nem tudom. Mert észre sem veszi, milyen beteges ez az együttélés. Legalább az én szemszögemből (nem mint barátnő, hanem mint vidéken felnőtt, 19 évesen otthonról elköltözött ember).

Unom a saját szavaim. Nem igaz, hogy nem akarok ilyenekkel foglalkozni, mert dehogynem, szeretem magam fontosnak érezni, szeretem tudni, hogy tudok másokon segíteni, és szeretem, ha másoknak szüksége van rám. Ezért kellene inkább pszichológusnak mennem, és a magánéletemet akadálymentesítenem, és különösen nem ott kiélnem ezt a szerencsétlenek iránti beteg vonzalmamat. Lehetséges ez? Legalább elvben?

(Persze, ott bukom el, hogy azt várom, hogy amíg én másoknak segítek, jön valaki, aki rajtam – figyeled, én másoknak, viszont a másik nem nekem, hanem rajtam –, akire én rakhatom rá a saját homokkal telt zsákocskáimat. Egyszer azt álmodtam, hogy a talpamon a bőrrétegek között homok van, én pedig tépem fel, nem fáj, nem vérzik, és szórom ki a homokot. És gyakran van olyan vízióm is, hogy egy nedves homokkal borított sík területen állok. Talán van a közelben tenger, de nem látom, inkább fennsíknak tűnik a hely. Eddig ez a szabadságérzettel társult, de lehet, hogy ez is csak a kiéletlen szabadságvágyamat fejezte ki.)

Azt hiszem, azért keresek olyanokat, akik nálam gyengébbek, hogy biztonságban legyek. Hogy ne én kötődjek jobban, hogy ne kelljen attól tartanom, hogy megunnak és otthagynak. Hogy megtarthassam a kemény imázsomat. Ezért lehetnek az alkoholisták is – az alkoholizmusuk inkább csak tünet, mintsem valódi közös pont. Nem érzem magam elég jónak egy ép emberhez. Kövér vagyok, csúnya vagyok, buta, miegymás. Ezen segítene valami nagy sikerélmény, viszont mivel ilyen rég volt, egyre kevésbé érzem magam képesnek bármire, így egyre kisebb az esélyem is bármiféle sikerélményre. Ami ér, azt pedig lebecsülöm, merthogy én értem el, aki csúnya, kövér, buta, miegymás. Egészen kerek ez a kör, kár, hogy kívül állok rajta, és onnan nézem, észre sem véve, hogy valójában már rég magamra hurkoltam.

Vagy belekezdek valami újba, amiben jó vagyok, vagy visszatérek valamihez, amiben jó voltam.

***

Amúgy meg mindegy, szerintem még nyűglődünk egy darabig, én holnapra megbocsátó leszek, ha felhív, ha nem, akkor délután én, és erélyesen küldöm el a picsába, közben reménykedem, hogy sikerül valami programot beszerveznem estére, és nem kell majd otthon a fal felé fordulva sírnom. Igazából a program megoldható. Már megint azt érzem, hogy nem én bukok nagyobbat, ha ennek most annyi. Cinizmus, mi, faszombamá. Szerelmet akarok, nem lassan ölő mérget.

jöjjön ki este hétre a Nagyrétre

Hosszú idő óta ma lesz az első nap, hogy nem iszom. Ha kihúzom estig, amikor elvileg moziban nézek meg egy 3D-s animációs filmet egy antialkoholistával.
Nem tudom, mi az a szerelem. Őt most, azt hiszem, szeretem (nem az antialkoholistát). Sokkal inkább azt nem tudom, hogy lehet megkülönböztetni a saját szeretetigényemből adódó törődést az önzetlen szeretettől. Hogy kell-e megkülönböztetni, azt végképp nem tudom.

Valami elveszett. Folyton ezt érzem, persze, ahogy az idő múlik, a korábbi állapotokhoz képest a jelenlegi már évek óta rosszabbnak tetszik.

Akarom ezt akkor is. Bízni akarok benne, fel akarok szabadulni, megkönnyebbülni. Tömény önzés. Ami felment, az csak az, hogy talán képes leszek kirángatni őt az alkoholizmusából. Vagy én is belecsúszom, de akkor meg lehet őt hibáztatni.
Nem én vagyok ez, nem tudom, hová lettem. Semmi nem az enyém rajtam, ha lehetőségem van önmegvalósítani, akkor sem tudok, nem tudom, ki az, akit meg kéne ön.

***

Titkos kis lépések ezek benned, befelé, mindig csak egy kicsivel bentebb, mindig csak egy kicsivel inkább bennem. A testünk a kapu, az út, másképp nem tudom, hogy lehet. Nem undorodva elfordulni, nem szemérmesen törölgetni, hanem önfeledten tapicskolni benne, szétkenni, lenyalni, élvezni, hogy ez is mi vagyunk, ennek révén kerülhetünk olyan közel egymáshoz, mint sehogy máshogy.
Tegnap délután egy erdőben szeretkeztünk. Szeretnék vele együtt élni, egy olyan helyen, ahol csak ketten vagyunk, meg egy hatalmas ágy, egész nap meztelenek vagyunk, folyton egymáshoz ér a bőrünk. Meg ilyenek. Ha volt is bennem eredetiség, azt hiszem, a sör elmosta.

Nem tudok álmodni, nincs szigetem, nincs zugom, ahová visszahúzódom, nincs velem semmi, ha ér is inger, nem reagálok rá.

Az anyja problémás, de ezen kívül nem hat meg semmi (ma délelőtt, amikor eljöttem tőlük, megkérdezte, miért megyek el, és mikor jövök legközelebb - a saját anyám nem kérdez tőlem ilyesmit). Tegnap a Nagyréten voltunk, nézelődtünk, megtapasztaltuk, hogy a most 30 éves ember ugyanezekre a figurákra lőhetett 10 évesen is a Céllövöldébe', meg hogy "A körhintára felnőttek is felülhetnek", továbbá a körhinta figurái hasonlóan megfáradtak, mint a kezelő arca (és/vagy viszont). Láttunk egy lakókocsit is, amiben szemmel láthatóan laknak. Ültünk egy padon, előttük egy nő futott vagy 5 kört, amíg kivertem a farkát, közben megittunk egy-egy sört (nem minden történt szimultán, a sör előbb kezdődött, a verés később végződött, tán a futás volt csak folyamatos, meg egy kutya), eztán jött az erdő. Izzadtan, koszosan, az emberektől kissé frusztráltan, de boldogan blicceltünk haza.

Sehol sem vagyok otthon.

arról, hogy mennyire össze-visszák a gondolataim másnaposan

Minden szétesik lassan. Az exmunkahelyemtől egyszerre léptünk ki a pasimmal (hehe, érted, annyira régen volt ilyen, hogy kurzívval írom, ez sokat elmond a párkapcsolati múltamról), a törzshelyemtől eddig azt hiszem, ketten léptek ki, és továbbiak várhatók... Mindenki külföldre akar menni. Nem tudom, mi lesz ezzel az egész szaros országgal.
Viszont tegnap átvágtam a városon gyalog, amit már rég csináltam, direkt mellékutcákban mentem, hogy ne legyen olyan unalmas, és találtam egy galériát. Nem értettem, mi akar ez lenni, kívülről leginkább egy antikváriumnak nézett ki pár régiséggel, és tényleg. Mondjuk nem csak pár régiség van, hanem rengeteg. A néni, aki viszi, kedves, bár kissé fura volt. A Dob utcában van, ahol a Mumus is (asszem, vagy ott valahol), majd alkalomadtán visszamegyek.
Ilyen érdektelen szarokon kívül nem jön semmi a fejemből (igyekszem leküzdeni a hányingert is, meg bízom benne, hogy a cucc, amit elkezdtem tegnap szedni, segít a pocimon), inkább iszom még egy pohár vizet, hogy legalább befelé menjen valami. Tisztára vasárnap. Jaj, tényleg, lehet, hogy szombaton lemegyünk Balatonra. Kellene több ilyen napsütötte érzés. Ijesztő, tényleg úgy érzem, felnőttem, bár ennek a kifejezésnek, hogy felnőtt, egyre kevesebb értelmét látom. Lehet, hogy pont ezt az elértelmetlenedést hívják így. Hm.

Aludjunk inkább egyet.


Azt még azért elmesélem, hogy tegnap közöltem a szeretőmmel (úgy is, mint farvíz), hogy van egy kapcsolatkezdeményem, és akarok neki adni egy esélyt, mindezt pedig közvetlenül azután, hogy ő azt közölte velem, hogy szerinte a szeretőstátusz helyett inkább járjunk. Vagyis pontosabban, a forma maradhatna, de ne titkolózzunk. Mintha szakítottam volna vele, leginkább olyan volt. Nehéz.

as usual

Ugye nem lenne semmi információértéke, ha azt mondanám, másnaposan ülök egy kávézóban?
Teljesen eltompultam, nincs munkám, nincs túl sok pénzem, elvileg van pasim, mégis rettentő szeretethiányos vagyok, semmi nem olyan, mint kéne, én sem, beléptem ebbe az mlm-izébe, aminek eddig dolgoztam, kipróbálom azt a tablettát, amitől a többiek fogytak, ha tényleg működik, beszervezem az összes barátnőmet, és még mindig nem leszek gazdag, mert több a fiúbarátom, akiket viszont szintén beszervezhetek azzal, hogy a cucc lefogyasztja az ő összes barátnőjüket, tehát ők is meggazdagszanak. Eh, élni bonyolult. Én meg nyomorult.

Mittaláltam (katt rá, hogy az egészet lásd)?

betömni a lyukakat

szeretőt tartok, vedelek, alszom, veletek hallom, ha a szél süvít, éjjel, át a városon, a kerekem lapos, a hajam lobog, a pólóm csucsog az izzadságtól a hátamon, ha nem gondolkodom, boldog vagyok, amúgy meg izzadt, büdös, másnapos, amerre a négyes-hatos, arra járok én is, villamoson smárolni mégis jó lenne, kivel, ha nincs, akitől a víz kiver, csak trükközöm, túlélek, erre csak az rímel, remélek
és tényleg.

érdektelen, belterjes helyzetjelentés

Majdnem egy hónapja nem írtam. Mióta új munkahelyem van. Kicsinál. Nincs erőm másikat keresni sem, nem tudom, mi lesz a szakdolgozatommal. Viszont az életem szexuális része rendben van, és ez pozitívan hat a többire is. Voltam két (három?) napot Tokajban, megvolt a fesztiválozás, szokás szerint alig voltam benn, helyette viszont buzgón kocsmáztam, feleseztem, Tiszában meztelenül úsztam és szeretkeztem (azt egy autóban, a Tisza túl perverz még nekem is), majd egy rettenetesen koszos nadrágban felvonatoztam, visszaigényeltem az IC pótjegy árát, amit még az este folyamán el fogok inni. A szétesés és az összerakódás határa igen ingoványos, az ember sosem tudja, hol áll. Igazából én a kettőt egyszerre érzem. Komolyan, mintha nem lenne elég külső és belső konfliktusom, ilyeneket kreálok magamnak egy alagsori kocsmában vasárnap délután háromkor. Élni tudni kell. Nehéz megkülönböztetnem a folyamatos, enyhe bűntudatot a valóban valamit jelentő rossz előérzettől. Szerintem az alkohol után a következő korszakom a fű lesz. Meg kéne szabadulnom mindentől. Ilyenek. Nyáron mindent könnyebb elviselni. Nyáron jó élni. Nyárra akarok költözni. Vagy délre.

update

Megvolt, berúgtam és basztam valakivel. Tulajdonképpen a tegnapi estém tökéletes volt. Nem tudom, ez mit jelent. De tényleg, én belé szerelmes voltam. Mostanában gyakran elhagyta a számat az a mondat, hogy én ezt legfeljebb meghallgatni tudom, mert olyan rég nem voltam szerelmes (és/vagy nem volt egy épkézláb kapcsolatom), hogy nem tudom igazán átérezni. Most felidéződtek a régi érzéseim, 6 évvel idősebben láthattam magam viszont a régi tükörben. Jó volt belenézni. Hihetetlenül fájt a fejem egész nap, az ebéd felét kihánytam, de jó felé megyek, és ez jó érzés.

Béke.

még egy darabig ilyen uncsi leszek, aztán elmegyek fesztiválozni, mert lesz rá pénzem

Vasárnap este 8, még kb. 3 órányi munkám van, meg az egész holnapi nap, és aztán éjjel egyszer csak betoppan hozzám az az ember, akibe életemben először voltam igazán - és reménytelenül - szerelmes. Szereti a hangom telefonban. Van egy kék folt a hasamon, egy másik a térdemen, és egy harmadik a combomon. Mindenféle szervezési és ügyfélszolgálati feladatokat kell ellátnom - nekem, aki azért megyek szociológusnak, mert bajom van az emberekkel, tehát legfeljebb figyelni szeretem őket, de véletlenül sem beszélgetni velük. Végül is szavam se lehet, a munkakörülmények jók, érdekes is a dolog, olyasmit kell csinálnom, amit még soha. És hogy ez mennyire unalmas így vasárnap este, és mennyivel szívesebben rúgnék be és basznék inkább valakivel, azt el nem tudom mondani.

another older lover

Egyszerre menekülök előled, és készülök a találkozásra. Félek, hogy nem fogok tetszeni, és nem akarsz majd semmit, félek, hogy igen, és csak dugni akarsz. És amikor a konfliktus a fejemben forrpontra ér, akkor nem tudok felugratni egy járdaszegélyen, ráesem a biciklimre, a kormány a hasamba áll, én az első kerékre érkezem térddel, és kék leszek mindenütt. Kakaó, estifilm, dunyha, ölelés kellene inkább.
Persze bele fogom magam vetni, mert hihetetlenül hiányzik az az érzés, amikor leszoplak, és a nevem hangosan kimondva élvezel el. Akkor teljes az illúzió, hogy az enyém vagy. Sőt, addig teljesen az enyém vagy. A birtoklásban a hossz vagy a teljesség az elsődleges?
Félek szeretni, ezért azt hazudom, nincs kit, azt hazudom, mindenki csak dugni akar. Olyan helyekre megyek, ahol tényleg így van, hogy mondhassam, hogy én megmondtam. És közben várom, hogy valaki az arcomba vágja, hogy levegőt se kapjak, hogy mennyire nincs igazam. Túlkvalifikáltság miatt diszkvalifikáltam magam.
Tegnap este részegen, hangosan magyaráztam egy számomra ismeretlen lány lelki világáról annak a fiúnak, aki belém szerelmes, ezt a lányt meg elvesztette, és most mindkettőnk miatt sajnálja magát. A szomszéd asztalnál egy jól öltözött lány és egy csöveskülsejű férfi ült, ha jól hallottam, az esküvő(jük?)ről beszélgettek. Egyszer csak észrevettem, hogy a lány engem néz. Vagy rácsodálkozott az empátiámra a lány iránt, az agressziómra a fiú iránt, vagy simán hangoskodó részegnek nézett, mindenesetre csodálkozó volt a tekintete.

az abszurd ünnepe

Köpök. Nyelek. Mást nem tudok.
Folyamatos, enyhe másnaposságban élek, ami esténként aznaposságba torkollik. Van új munkám. Ezt a bejegyzést a régi munkahelyemről írom, szombat délután négy van, holnap reggel kilencre az újba megyek. Hétfő éjjel vagy belehalok a gyönyörbe, vagy nem történik semmi, vagy az ezek közötti kontinuumban veszek meg. Csak tőmondatokra vagyok képes.

Egyébként egy olyan cégnél dolgozom, ami instant kávéporba kevert varázsgombát forgalmaz.

kötelező kör, hogy legyen mihez tartani

Amikor legutóbb blogot indítottam, számvetettem, és megfogadtam, hogy jól lefogyok. Ez egyrészt nem érdekelt senkit, másrészt meg nem jött össze.
A számvetésből annyit megtartok, hogy elmondom, miért jöttem ide. Az előző blogomhoz túl sok személyes ismeretség kapcsolódott, olyan is, ami nekem már terhes volt, ezt leépítendő döntöttem új hely keresése mellett. Ezen kívül a munkahelyváltás is szóba került, meg végre egy kiadós szabadság, amiktől azt vártam, hogy majd véget vetnek az évek óta tartó átmenetiség-érzésemnek. Jelenleg a heti három szigetkör és a biciklim a legstabilabb pontok az életemben, továbbá a fennmaradó fél évem az egyetemből.
Régen sokat dugtam, és legalább annyit ittam is. Még előtte bulímiás voltam, most úgy tűnik, újra ez a korszak köszöntött rám. Szokásos nehéz eset vagyok, erős szexuális kisugárzással. Lássuk meg, mi lesz belőlem.
(Most például lehet, hogy számháború és szakértői becslés helyett angol nyelvű kapcsolattartó leszek egy malajziai tulajdonban lévő, exkluzív kávékat mlm-hálózatban forgalmazó cégnél. )

A blogról: nem ígérek semmit, nincs tematika, légy te is zseniális, és lásd át a káoszomat.