mint akit megvertek. most szakadt rám. próbálom azt gondolni, hogy csak a lassan gyógyuló sebek és a kötés miatt van, meg hogy napok óta nem aludtam eleget, de vagy üveges szemmel meredek magam elé, vagy alszom, vagy utálom a szomszédokat, ha felébresztenek a teljességgel fölösleges zajongásukkal, amit az ugyanilyen fölösleges létezésük közben művelnek. na, hát ennyire.
icipici, fogösszeszorító utálkozás és félelem és gyengeség vagyok. meg enyhe émelygés.
szavakat csinálok mindenből. szépeket-csúnyákat. ölelésekből lesznek ölelő szavak, harapásokból ugatók, simogató kezekből boszorkányos-kislányos, őszinte szemű bűvölet lesz: édesdeden teper maga alá, hogy belefulladsz a vattacukorba, amitől mindig nyakig rózsaszín voltál már kiskorodban is.
bicsaklunk, őszintén meglepődünk, és beletörődve vesszük tudomásul a bukás elkerülhetetlenségét. az első néhánynál még igyekszünk visszacsinálni, meg nem történtté tenni, de aztán lassan ellepnek a sebhelyek, és már nem kapálózunk, mert csak felszakad, ami már gyógyultnak látszik. inkább csak arcunkat a szélbe tartjuk, behunyjuk a szemünk egy pillanatra, és azt képzeljük, elengedtük a kormányt, amibe igazából elfehéredő ujjakkal kapaszkodunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.