folyik benned végig, az ereidben, a rosszindulat, mar, éget, bűntudat, az anyád, de ha egyszer hülye, és csak annyit szeretnél, hogy ne kelljen vele szóba állnod... a saját anyja is hülye volt, magányosan halt meg, anyám magát hibáztatja érte, hordoz magában valami kimondatlan fájdalmat miatta, de mindketten egyre szörnyűbbek és elviselhetetlenebbek lettek az évek alatt. én ezt nem akarom, messzebb jöttem, többet tettem, mint bármelyikük saját magamért, és csak remélem, hogy ez elég lesz. nem akarok hátranézni, nem akarok a közelben lenni, vannak erre mások. ismered az érzést, amikor borzolódnak az idegszálacskák a fejedben már csak a hangja hallatán is, és akkor mond valami kegyetlenül érzéketlent és bántót, szent meggyőződéssel, és az egészet elkívánod a halál faszára, de meg kell tenned, mert ők a családod, az anyád, a testvéred és az a szerencsétlen, nyomorult gyerek, aki nem tehet semmiről, akinek az élete már hároméves korában meg volt pecsételve, hála ennek szerencsétlen, nyomorult bandának, senki nem foglalkozott vele, a tévéből tanult meg beszélni, amíg az anyja a szekrényben bujkált előle, képmutató balfaszok. de kedvesen fogok mosolyogni, és nagyon remélem, hogy még elérem az utolsó vonatot, és nem kell a feltétlenül szükségesnél többet ott lennem.
hát ez.
és ami segít, az a megmagyarázhatatlan hitem, hogy az ember bármit csinálhat magából, hogy van bennünk teremtő energia.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.