videó

Gyerekkorom egyik meghatározó emléke a videólejátszó folyton előttünk lebegő, ám soha meg nem testesülő képe. Éveken át folyt róla a vita, hol a felszín alatt, hol fölötte. Pár évvel a szüleim házasságkötése után anyám felvetette, mi lenne, ha vennének egyet. Apám akkor elvetette az ötletet, mondván hogy másra kell a pénz. Később pedig arra hivatkozott, akkor ő nem akarta, most már anyám a fő ellenlábas. Végül egy elég huszáros vágással anyu vetett véget a történetnek azzal, hogy amikor a tévét lecserélték - nagydarab, 70 centis képátlójú batár volt, színes, jól szolgált sok évig - egy projektoros, még nagyobb és még színesebb készülékre, ő a műszaki áruház eladójának orra alá tolta egy másik műszaki áruház szórólapját, melyen ugyanazt a tévét körülbelül ugyanannyiért, viszont ajándék DVD lejátszóval adták. Mit volt mit tenni, ők is adtak ajándékba egyet.
Körülbelül 10 éve merült fel a gondolat először, hogy a már akkor is 15 éves, leharcolt Skoda 120-asunkat talán időszerű lenne lecserélni, mindenesetre igény és kihasználtság lenne rá. Ma, miközben én kissé másnaposan, az időtől nyomottan, félálomban hol csépelem a billentyűzetet, hol alszom, anyám hív. És bejelenti, hogy tegnap mentek a 20 km-re lévő városban egy kört.
Egy 8 éves Opellel, amit rövid úton meg is vettek 8 kilóért. Nem tudni, hány kilométer van benne, de az biztos, hogy fehér.
Mit nekem Gordius. Anyám sokkal jobban tolja.