just perfect

olyan furcsa érzésem van. nekem most jó. igen, konkrétan ez a furcsa, nekem nem szokott mostanában jó lenni. most meg rendet raktam, még dolgozom kicsit, ez sem zavar, meleg van, melegek a fények és a színek is körülöttem, és ez szól.

legyetek ti is boldogok. béke.

tíz perc

míg átérek hozzád, az is tíz perc, míg megiszunk még egy kört, az is tíz perc, míg levetkőzöm, és nyalni kezdesz, az is tíz perc. most tíz percre nem vagyok.

jó volt.

na kedveseim, ha nálatok jó a karácsony, akkor örüljetek neki. ha nem, akkor éljétek túl.

én estére valószínűleg már kellő mennyiségű forralt bort fogok elfogyasztani a hangulathoz, bár az időjárás nem különösebben kedvez a karácsonynak, itt jelenleg 13 fok van. inkább koktélpartit kéne tartani.

písz.

kívánságlista

egyetlen olyan embernek sem mondtam el, akitől valóban kapni is fogok ajándékot, nem is különösebben könnyű megtippelni, szóval elég esélytelen, hogy idén kapjak egy mamuszt (olyan nagy-meleg-állatosat, mert a konyha padlója bazihideg) meg egy személyi edzőt (vagy legalább egy fitneszbérletet, amihez jár edzésterv, mert a térdem tök szar, nem szeretek úszni, azokat a hülye gépeket meg nem ismerem). de ennyi az összes nyomorom. az utóbbi majd' egy évhez képest azért ez komoly haladás.

ez a testvér-téma úgy tűnik, megihletett. ma éjjel két öcsém volt, közülük az idősebbel feküdtünk a fűben. közben jött a háború meg a szomszédasszony, de ez mellékes, fekete hajú, kék szemű kis ördög volt a srác, azt hiszem, én is fiatalabb voltam (igazából nincs öcsém).
hm, annak idején ennek a bizonyos szomszédasszonynak a fiával feküdtünk egyszer a csillagok alatt a fűben, egészen közel egymáshoz. éretlen kis hülyék voltunk, de én akkor éreztem először igazán és konkrétan, hogy milyen hatással vannak egymásra a fiúk és a lányok. nem volt gyerekszerelem, mindig is nagyobb és okosabb is voltam nála, de ő nem is így nézett ki, fogalmam sincs, honnan vettem az álombéli öcs kinézetét.
tegnap beszéltem többször is a máglyára rakott bátyámmal, anyánknak egy mosogatógépet veszünk karácsonyra. hát eljött ez is.

***

ezt még reggel írtam, aztán kiléptem a gyéren világított hajnali utcára, és akkor rám szakadt a karácsony. nehéz.

álmomban a családommal közös erővel fektettük máglyára az egyik bátyámat. a volt felesége is ott volt és segített. már égett a tűz, amikor felébredtem. olyan volt, mint Ábrahám meg Izsák története. konkrét oka is volt, de arra már nem emlékszem.
szerintem homályos összefüggésben állhat az álmom azzal, hogy a volt feleség bátyja nemrég öngyilkos lett. egy késsel leszúrta saját magát. nem ismerem a részleteket, a bátyám nem akart róla beszélni, anyám forszírozta, de közös erővel leállítottuk. nem kell mindent tudnunk. egészen kiábrándító volt, ahogyan anyánk még trancsírozta volna a történetet, és tapicskolt volna a véres részletekben. sőt, azt sem értette, hogy én miért akadok ki, és miért nem akarom hallani.

ja, és még őszülök is.

szóval igazán rám férne egy szenvedélyes, több órás, ordenáré szeretkezés.

sick

rinya-rinya-rinya.


meg még rinya-rinya-rinya.


és még az is bazmeg, hogy rinya-rinya-rinya.


köszönöm a figyelmet.

a legkisebb csokimikulás

azt kaptam anyámtól múlt hétvégén. apám küldetése volt a beszerzés.

free hug ugyanitt, megkímélt állapotban, elvihető.*


* semmi nincs ingyen, de ha nem látod az arcom, könnyebben hazudok.

a jelenlegi állapotot azt hiszem, egy talicskányi fos szimbolizálná legjobban. egy kis mentával - a színhatás kedvéért.
kibaszott nehéz kiszállni abból a kurva hintából, én most ott tartok, hogy az egyik lábamnál fogva lógok fejjel lefelé, az arcom a sárban, a merülés mértéke az aktuális helyzettől függ. de legalább elmondhatom magamról, hogy ezt mind én teremtettem.

na, szóval hogy nekem/velem most annyira nem jó. sőt inkább rossz. szerintem majd inkább szólok, ha már nem ez van.

ez igazából nem is ilyen, mi?

kitalálom, hogy nekem az kell, hogy szeressenek, hogy meg legyek ölelve. azt nem tudom, milyen szeretni, mindig a másik végén vagyok. aztán elkezdem akarni, hogy meg legyek értve. ennek érdekében pedig elkezdek rémületesen értelmetlenül viselkedni. persze, nem megy. ekkor jönnek a hatalmas, könnytől csillogó kiskutyaszemek, a hirtelen falnak fordulások, a lecsapott telefonok. és a sírás, minden fegyverek között a legősibb. és ráadásul (fél)automata. szinte semmit nem is kell tennem, el is sül azonnal. ha még nem immunizáltam a másikat a fölösleges sorozatlövésekkel, akkor azonnal célba is talál. akiben a vak reflex esetleg erősebb, az lehet, hogy összeesik még a torkolattűz előtt, és feje fölött suhan el a golyó, de ez ritka, és zöldfülűségre vall. nem jó ellenfél. persze, mondom, ez is csak egy darabig fegyver, aztán durvulni kell, kombinálni, új stratégia kell, nem szabad kiszámíthatóvá válni. minden háború megnyerhető.

dehogyis. ha harcolsz, stratégiád van, régen vesztettél. ha nem akkor sírsz, amikor tényleg fáj, véged. hülye, azt se tudod, mi a fájdalom. ülsz a sötétben a géped előtt, meredsz a monitorra, és arra gondolsz, hogy most lehetne jobb is. sőt, várod, hogy legyen jobb.

de hát átlátszó vagy. de hát csak egészen kicsi kellene, csak ennyi (mutatod is a hüvelyk- és mutatóujjaddal azt a lehetetlenül picit). ugye nem csak az én hibám? ugye folyton gyereknek lenni sem ér?

ez a szeretés egy nehéz dolog.

egy pillanatig azt gondoltam, míg félálomban hallgattam a híreket, hogy jobban járnék, ha mindig az aktuális kormányhoz közeli sajtót olvasnám, mert akkor talán jobban érezném magam. aztán rájöttem, hogy legfeljebb csak az lenne a különbség, hogy kit hibáztatnak azért, mert nem jó.

hehe, átlagosnak képzelni magam ebben az egészen durván egyszeri és megismételhetetlen mai világban sokkal nehezebb, mint különlegesnek.

durva menet lesz

a Karneválon kívül mostanában még sok Vonnegutot olvastam. épp most fejeztem be a Macskabölcsőt. több párhuzamos gondolat van a fejemben, de a legmeghatározóbb az, hogy mennyire hülye az ember.
valami nem stimmel ezzel a felébredéssel sem, legalábbis az interpretációval. az első mondatokat mindig elfelejtjük, és boldogan vetjük magunkat a többi tengerébe. A Macskabölcső első mondata az, hogy "Ebben a könyvben egy szó sem igaz." A Karnevál eleje egy nagy röhögés mindenkin, beleértve, írót, olvasót, kritikust, téged, engem.
beszari vagyok, rettenetesen. túl rég nem hoztam létre semmit. úgy csinálok, mintha ez normális lenne, közben fuldoklom. a másnap általában igen termékeny hülye gondolatokban, de ma rosszul voltam (bármilyen kis mennyiségű füst közvetlen beszívása ezt szokta okozni, csak néha megúszom. hát most nem. az Ellátó Taqueria a Kazinczyban viszont egy jó hely - télen is.) tegnap ittam. és most rajtam a kényszer, hogy megmagyarázzam. már nem magamnak írok.
haragudtam a testemre, cserben hagyott, két hétig nem tudtam futni. de most, hogy már minden rendben, az a legújabb terv, hogy hosszú combom meg hosszú hajam lesz, úgy fogok kb. kinézni, mint Björn Borg (igen, tudom, hogy ez nem ő), csak nőben (a szülinapomra vehetsz is nekem egy olyan amcsi, vékony fémkeretes, nagy lencséjű napszemüveget), és elmegyek Ausztráliába. ugyanolyan nyomi vagyok, mint gimi végén voltam - éreztem, hogy mennem kell. jövőre lesz hét éve, hogy idejöttem, talán itt az ideje innen is továbbállni. legalább egy időre.

és még egy kis bölcsésztempó a végére:

jó multikatona

a karneválos azt is mondta a bölcsésztempóra vonatkozó intelem után, hogy legyek jó multikatona (ha már azt választottam, hogy ott dolgozom). szóval néha szeretem.
néhány holland kolléga nemrég volt nálunk, és amikor magyarokkal ültek egy vonaton, és épp Gödön haladtak át, elhangzott a következő:
- Oh, how nice people live here, they name their settlement after God.
Aztán elértek Alsógödig.
- Wtf, AlsoGod?

elnézést

el tetszene tudni engedni?
...
egyébként is meg akarom megint növeszteni a hajam (levágattam, kipróbáltam, elég volt), de az ilyenek külön is ösztönöznek. bár valahol szórakoztató. most például én is azzal a tipikus válasszal - és zavart tekintettel - mentem arrébb, hogy azért annyira nem vagyok még öreg. aztán szolidan vigyorogtam magamon, bár kicsit tartottam tőle, hogy esetleg a pénztáros is csókolommal fog köszönni.
(ugyanez volt az a pillanat is, amikor rájöttem, hogy mégis meg kellett volna vennem azt a szemránckrémet, hiába írták, hogy harminc felett ajánlott az alkalmazása.)

amúgy érdekes ez a Karnevállal meg velem. 17-18 évesen rájöttem, hogy egy kumma szót nem értek belőle. aztán most már azt képzelem, értem, és akkor szembesítenek vele, hogy pont úgy viselkedem, mintha fogalmam se lenne az egészről. és valóban. próbáltam másban keresni a hibát és a támaszt is. egyik sem ment. épp tegnap szembesültem ezzel is. hogy az úgy nem megy, hogy te csak vagy bele a világba, néha jófejkedsz kicsit, hogy ne legyen annyira látványos az egyensúly hiánya, de belül üres vagy, nem is engedsz be semmit, nem is adsz kifelé semmit. aztán eltelsz önsajnálattal, de úgy kb. szemmagasságig, tehát pont annyira, hogy már ne láss tisztán. aztán észreveszed, hogy elromlott valami. ekkor próbálod meg másra tolni a felelősséget, és ha szerencséd van, akkor olyannal találkozol, aki ezt előbb-utóbb észreveszi, és megmondja, hogy inkább nem akar veled lenni, mert végső soron boldogtalanná teszed, hiába szeret. hiába szeretne, ha nem hagyod.
azt hiszem, én sokkal inkább Améline vagyok. életem egyik első tapasztalata az volt, hogy bármennyire szeretnek is a testvéreim, nem tesznek meg mindent, amit akarok. kénytelen voltam megtanulni lökni magam. azt hiszem, néha órákat töltöttem a kertben hintázva.

helyreigazítás

nem én vagyok, hanem rólam beszél. itt (nem én kerestem ki, készen kaptam, megint csak köszönöm):

Hamvas Béla: Karnevál I. kötet (a régi mediós kiadásban 143. o. skk)

"És én most, kétségtelenül didaktikus pátosszal, de ez az egyetlen, amit az ön érdekében tenni tudok, azt mondom, kérem önt, abból az egyetemes akár értelmes, akár értelmetlen felfordulásból, ami emberi élet és történet, önmagát ne vegye ki, és ne higgye, hogy önnek talán különleges elbánásban lesz vagy van része, és kivétel, és ön az egyetlen ember, akire az, ami a többire vonatkozik, nem érvényes. Ez, kérem, inhumánus magatartás, és nézetem szerint minden arc összetöretésének és eltorzulásának és feldúlásának és elcsúfulásának és tragikomikus maszkká való változásának egyik legelső és legfőbb oka. Nem kivétel. Ó, Laura azt hitte, hogy ő kivétel. Améline is azt hitte. Nézze meg őket. Mivé tette őket az a hit, hogy ők kivételek. Nézze meg arcukon azt a sértődöttséget. Nézze, hogy meg vannak bántva. Milyen rosszul palástolt méltatlankodással járnak itt közöttünk, és mennyire zokon veszik tőlünk, hogy őket nem részesítik abban a különleges elbánásban, amely őket, nézetük szerint, megilletné. Én, kérem, minden csepp véremmel tiltakozom az ellen az életberendezkedés ellen, amely abból áll, hogy az ember önmagát, mint a külső világ és a másik ember által ejtett sebet hordozza, és tele van panasszal és váddal és siralommal, és érzékenykedik és finnyás, és kéreti magát és sóhajtozik és gyanakszik és duzzog, és ajkát kihívóan öszszeszorítja és elhallgat és vállat von és nem szól és dünnyög, és a sarokba vonul pityeregni, és reszkető szájjal hebereg, aljas komédia ez, kérem, mert mondja, mi az ördögtől van ennyire megsértve, mit panaszkodik és vádaskodik és gyanakszik és szipákol és érzékenykedik, és miért duzzog a boldogtalan! Mindegyik azt hiszi magáról, hogy félreismerik, azt hiszi, hogy a többi hülye vagy zsivány, mert őbenne nem látja meg azt a páratlant és azt a nagyszerűt, amilyen még soha nem volt és nem is lesz, ahelyett hogy abba, ami előtte fekszik, belemarkolna, hogy élvezné a szépségnek és az egészségnek járó hódolatot, a művészeteket, a szenvedélyek melegét, a nemesedett szokásokat, a civilizáció rendezett életmódját, az ételeket, az öltözködés örömét, a barátságos közösségeket, a természetet, képességeinek adományait, a véletlent, az ünnepet, munkájának eredményeit, az emberek tulajdonságainak sokszerűségét, ahelyett, igen, elzárkózik és félrevonul, és orrát felhúzza, környezetének szemrehányásokat tesz, és indulatos és makacs és kényeskedik és rigolyás, és elkezdi azt nem enni, és ó, nem, ő kék ruhát igazán nem visel, azt az embert nem kedveli, titokban elégtételeket kohol és ingerült és goromba, közömbös és monomániás, ettől persze megbutul, és már nem tud semmi másról, csak hogy őt állandó bántalom éri, és jönnek a mély és keserű ráncok, jön az étvágytalanság, a rossz emésztés, a haj hullani kezd, az áll megkeményedik, az orr felpuffad, a szeme megriad, az ajka komisz, hiába mázolja festékkel, egyre gonoszabb és szenvedőbb, és egyre inkább pojáca és halotti maszk és chiméra és embertelen és csúf és tragikus és hallatlanul nevetséges."

légy, ami lennél: bölcsész

tegnap két ismerősöm egymástól függetlenül és teljesen magától, kérdezés nélkül lebölcsészezett. ez azért vicces, mert nem jártam soha bölcsészkarra (bár a társadalomtudományi talán határeset). a legbölcsészebb cuccom egy nepáli kabát volt, amit az 1001 Nyihahában vettem Szegeden, és még gimiben hordtam (matek szakon).
de hát ha már így van, akkor nem tiltakozom a sorsom ellen.

szóval: "let's spend the night together/ wake up and live forever" (Jamiroquai)

továbbá:

valamint:
az előző bejegyzéssel kapcsolatban a fent említett két ismerős közül az egyik azt mondta, hogy tisztára Barnabás Maximus, amit ezúton szeretnék neki megköszönni: köszönöm. eddig is úgy éreztem magam a kollégáim között, hogy egy nagy monomániás kompánia vagyunk, és mindenkiét elég jól tudtam azonosítani is, csak a sajátomat nem.
ugyanő még azt is mondta, hogy vegyek vissza a bölcsésztempóból, de azt hiszem, ez most nem sikerült. veszek is egy sapkát. olyan bölcsészeset. písz.

naked weekend

beszélgetek egy francia ismerősömmel - évekkel ezelőtt találkoztunk személyesen, tulajdonképp végigkeféltünk egy egész éjszakát (igen, itt ez a megfelelő szó, ez is csak olyan, mint ahogyan azt mondod, rücskös, érdes vagy recés) -, és amikor azt meséli, hogy már-már szégyenletes, amit tegnap művelt, vagyis hogy három nővel feküdt le egymás után, akkor rá kell, hogy jöjjek, hogy megváltoztam. egyrészt én is csináltam hasonlót, másrészt én is lehettem volna egy a háromból. viszont most egyáltalán nem érzek indíttatást ilyesmire. megnyomorítja az embert, ha hülyeséggel tölti a napjai harmadát.
annyira különös szembesülni azzal az ellentéttel, hogy elvileg a technológiai fejlettség ahhoz kellene, hogy vezessen, hogy egyre inkább specializálódunk, és mindenki a lelki alkatának és tehetségének leginkább megfelelő területen dolgozik ahelyett, hogy a puszta túlélésért kelljen földet túrnia, ehhez képest azonban hatalmas, bürokratikus mamutvállalatokat hozunk létre, amiknek az alkalmazásában állni leginkább kibélelt csinovnyiklétként jellemezhető (hehe, azért elképzelem, egy ennyire politically correct korban mi történne Gregor Samsával - valószínűleg semnmi, az átváltozása után sem). és akkor elgondolom az ötvenes-hatvanas évek Amerikáját, amikor ügynökölhettél bármivel, el tudtad adni, a gyárak is nyitva álltak az új munkaerő előtt, és nem kellett attól tartani, hogy mindig kicsit keletebbre araszol majd a munkahelyed a minimálbértől és a "Nyugat" keleti határától függően.
könnyen lehet, hogy átmeneti időszakban élünk, mostanában minden annyira gyorsan fejlődik, változik, hogy előbb-utóbb tényleg vagy meg tudjuk örökre tartani a test fiatalságát, vagy mindenhez robotokat használunk helyette, vagy simán csak képesek leszünk a test nélküli, pusztán szellemi létezésre (hm, ezt a témát régen szerettem, írtam is róla valami blogban), de én személy szerint azt hiszem, nem akarok örökké élni, és szórakoztat, ahogyan látom öregedni a testem (rendben, bőven 30 alatt vagyok, majd kérdezz meg 30 év múlva is). tulajdonképp az öregedés gondolatához hamarabb hozzászoktam, mint az öregedéshez - tőlem 16 évesen sem kérték el soha a személyimet.
de visszatérve az eredeti gondolathoz, azért nem lenne rossz, ha most az lenne, hogy felülök egy párizsi gépre, eltöltök Franciaországban egy hosszú hétvégét, végigborozom meg -füvezem meg -szexelem az egészet, és hülye pózokban csináltatok magamról képeket mindenféle látványossággal a háttérben, hiányos öltözetben.

Vonnegut about creative writing

"Characters paralyzed by the meaningless of modern life still have to drink water from time to time."

miért van az, hogy mindet rettenetesen megunod egy idő után?
megismered, megkedveled, eltöltesz vele némi időt, aztán egyszer csak nem érdekelnek a napi nyomorai, mindet tudod kívülről, és csak azt kívánod, hogy ha nincs értelmes mondanivalója, ne nyissa ki a száját. de kiniytja. és akkor rájössz, hogy a barátaid és a kollégáid között az a különbség, hogy az előbbiekkel te választod meg, mennyi időt töltesz, és lehetsz velük őszinte.
szerintem nekem meg az a hobbim, hogy váltogatom a munkahelyeket, hogy mindig legyen friss utálkoznivalóm. közben meg bámulok ki a szürke égre, olyan pillanatokra gondolok, amik jók, átölelve érzem magam meg szeretve. majd elgondolkodom, milyen szomorú is az, hogy a multiknál csupa nagyfenekű férfiak és nők dolgoznak, akik rengeteg csokit esznek, mert örömtelen az életük, aztán rájövök, hogy mindez összefüggésben lehet azzal, hogy azt hallgatom épp, amint egy koncerten Jason Mraz James Morrisonnal énekli a Details in the Fabric-et. itt nem ajánlatos youtube-ot használni, ha érdekel, keress rá. jó.

oh, és aztán még egy csomó mindenre rájöttem. utolsóként pedig arra, hogy túl sok időm van hülyeségeken gondolkodni. különösen így, hogy az exkollégákkal való ivászatról is némi koffein és narancslé bevitele után 11-kor lelépek. szóval többet kéne dugnom.

keep on rolling the eyes

hehe, én is ugyanazt akarom, mint a többi; lóvét meg tengerpartot a seggem alá. hát, végül is nem lenne rossz.

alkohollal szinte bárkit el tudok viselni egészen sokáig, alkohol nélkül viszont alig.
nyáron kivettem egy hét szabadságot. előtte pár héttel még volt pénzünk, úgy tűnt, bejönni is fog valamennyi, én pedig évek óta nem nyaraltam még országon belül sem. most izgatott-boldogan vártam a napot, de körülbelül egy héttel előtte már világossá vált, hogy csoda híján nem megyünk sehová, sőt, a puszta túlélés is gondot fog okozni. nekem viszont nagyon kellett már ez az egy hét, nyáron váltottam munkahelyet, pénteken még az egyik, hétfőn már a másik, az utódom betanítása, majd betanulás, beilleszkedés, elfáradtam. fájt tudomásul vennem, hogy a városban maradunk és vajas kenyéren élünk. kölcsönkértünk, sokat aludtam, fröccsöztünk a megszokott kerthelyiségekben, ettünk a megszokott vendéglő teraszán, beszéltünk sokat mindenféléről, nem emlékszem, nem voltam józan. az egy hét elteltével pedig vissza a kollégák közé, szomorú szemmel válaszolgattam, nem, nem voltunk sehol, nem úgy alakult. talán ekkor kezdődtek a veszekedések. illetve én ekkor kezdtem veszekedni, ő nem, vele nem lehet.

én is csak vadregényre és romantikára vágyom, mint az összes többi. a különbség legfeljebb annyi, hogy nálam ez 20 felett tört felszínre, kislányként sosem képzeltem el az esküvőm, és most is inkább csak valami mediterrán óváros naptól izzó kőfalához dőlő csendes összebújást, barna lábakat, szerelmes szavakat és tökéletes békét jelent.

Jó ez a nemivás, csak koffeinmérgezést fogok kapni

Rég láttalak. A nő elaludt közben bennem. Újra fel kell, hogy fedezzem magam. Téged is, nem emlékszem, mi izgatott, el vagyok foglalva a zsírpárnácskákkal. Nem szabadulok beléd, nem élvezek hangosan (de.), félek, hogy haragudnál, mert meghallja a szomszéd, megijeszt, mennyire jó, félek, hogy te nem ezt érzed. Nyugtass meg, masszírozd ki, préseld ki a félelmet, hagyd, élvezd, hogy felszabadulok, adj nekem teret, adok magamnak időt. Még mindig nem csak önmagáért van minden, még mindig sok, nem pedig elég. Még van mit tanulnom. Rád nézek, de magamban beszélek. Szeretlek simogatni, de nem szeretlek. Még nem. Becsvágyból elégítesz ki, szükségből bújok hozzád. Ember képes önzetlenül szeretni?
Elveszett kölyökkutya vagy, tompítod a kétségbeesést, jól csinálod. Ne csináld. Ha nem vagy férfi, nem lesz nőd.
Elveszett kölyökkutya vagy, szétfröcsköl az élet belőled. Cseppenként elfolyik mind, üres percek, órák, lét marad.
Miafaszra jó az önmegvalósítás, kibaszott sokan vagyunk, és a legtöbbünk teljesen érdektelen. Miért félsz a haláltól, félj az élettől. Ne félj semmitől.
Érzem a feszültséget, túl sokat beszélsz, túl gyorsan, zihálsz, vigyorogsz. Az én vérem is a fülemben dobol. Örülök, a te nyugtalanságodból merítek nyugalmat. Feldobtuk, hát játsszuk le. Ne szeress. Még ne. Önzésből elégítelek ki, szívből ölelsz át reggel. Ember megpróbálja.


Szombat este van, fenn hagytam a mobilnetet, itthon vagyok, wordben írok, Mezzót nézek, nem tudom, kik ezek, de nagyon jók. (Surnatural Orchestra)

Most jó ez a nyugalom, egyébként meg az kéne, hogy ugyanazt érezzem tőled, amit hat deci bortól. Tőled akarok elgyengülni, akarattalan lenni. Látod az ellentmondást. Én is. Oldódjunk fel. Benne. Rajta. A konyhaasztalon. Egymásban.

A Mezzón – úgy tűnik – szombat esténként jazz van. Jó kis este ez.

and let live

pár napja lelkesen és többször is megpróbáltam álmomban egy működő elektromos fűnyírót áttolni a saját vezetékén. múlt éjjel meg méhnyakrákom volt.

status quo

egyedül vagyok, nem szeretek senkit, esténként sírok. azt a sok kínt, ami bennem van, biztosan át lehet fordítani valami pozitívba. de nem akarok semmi nagyszerűt létrehozni, nem akarok nyomot hagyni - nem akarok semmit. ez persze nem igaz, de nem tudom, mit akarok, és nem képzelem, hogy képes lennék bármire is. lassan-lassan fel kell ezt újra építenem - magamat.
nem iszom. egyszer úgy éreztem, hogy most elég volt, és azóta nem. (csalok, egyik este, miután órák óta ültünk egy fűtetlen helyiségben, ittam egy pálinkát. miközben a többiek épp berúgtak.) ez jobb így, érzem, hogy tér vissza belém az élet, nem szerettem már a másnapos, átlátszó és végtelenül nehéz létezést.
nagyon nehezen veszem rá magam olyan dolgokra, amik hosszú időbe telnek, csak fokozatosan megvalósíthatók. például most kezdhetném onnan, hogy miért akarom látni szenvedni, akivel együtt boldogok lenni nem tudtunk. bár inkább onnan kellene talán, hogy levetem az összes bűntudatot. különös módon nem azért érzem, mert megcsaltam. hanem mert azt hiszem, miattam nem működött. (persze van összefüggés a kettő között, de a megcsalás szerintem mindig következmény.)
kicsit unom már a végtelenül összetett lelki folyamataimon való kérődzést, de az azért érdekesnek tűnik, hogy bizonyos időszakokban bizonyos elgépelések lesznek gyakoriak. mostanában például sz helyett rendszeresen zs-t írok. fogalmam sincs, hogy ennek van-e jelentősége vagy értelme, csak feltűnt.
sokat olvasok, de a gondolkodásra kellene inkább visszaszoknom. és arra a hitre, hogy képes vagyok bármire.

valaki ma innen kattintott rám. ez az account már nincs meg, ez a nem is olyan régi én. jó volt visszaolvasni. a sorban a negyedik anyámról szól. így érnek körbe az életem dolgai. múlt héten küldtem neki egy képeslapot. korábban megbeszéltük, hogy mivel úgysem tudja az új címem, és úgyis nemsokára névnapja lesz, majd küldjek egyet, arra írjam rá válaszcímként. a névnapja rég elmúlt, végül mégis küldtem egy lapot. ma kapta meg. megírtam neki, hogy szeretem, és hálás vagyok azért, aki lettem. erre azzal hívott fel, hogy ugye nem így akarom tudatni, hogy többé nem megyek haza.

partyarc

olyan a szemem, mint egy másnapos macskának. az ajkaim meg püffedtek és sírásra állnak. tehát minden látszik, ami van.

csak a hátát

google translate rulez.

finally free

a sors, ha fintorog

szeretem ennek a versnek az első versszakát.

megint csak rinya lenne, nem fárasztanálak - sem magamat - a részletekkel. szóval röhejes a helyzet, életemben nem volt még ilyen nehéz kimondanom, hogy vége, nem is megy, ez meg persze biztos jelent valamit, kötődést, szeretetet, én nem tudom, de miért így kell rájönnöm, és miért érzem így is, hogy ki kell szállnom. ilyenek foglalkoztatnak. meg az egyetem befejezése. önmagam elvesztése (egy barátom igen frappánsan fogalmazta meg a dolgot: ez a baj a kapcsolatokkal: az elején még a másik hiányzik, aztán meg már önmagunk).
a miértre talán egyszerű a válasz. sokkal nyomorultabbul érzem magam, mióta ez a dolog tart, sehová nem fejlődőm, legfeljebb vissza. kérdés persze, hogy ez mennyiben tudható be rajtam kívül álló okoknak.
a lényeg, hogy sokkal jobb, szebb, több is lehetnék, ehelyett ilyen kis nyomorult vagyok. éseznemjó. megváltoztatom.

(vagy még inkább.)

bla-bla-bla
ilyesmik jutnak eszembe
meg hogy rettenetesen háttal ülök mindennek, ami körülöttem van (hah, egyszerre!), és hogy ez mennyire rossz már. meg még hogy nem is( )merek magamra. visszaolvastam (nem is olyan) régi szövegeket, és nem látom a mostani ént benne. persze lehet, hogy azért, mert a mostani ént amúgy sem látom semmiben, csak abban, ami nem ő. ezzel definiálja magát. a nemszeretemmel, a nemjóval. mennyiben hibáztatható ezért bárki is (beleértve engem)? és hogyan oldható meg? néhány dolgot tényleg ki kellett már dobni, de van, ami még kéne onnan, régről. és a kidobáltság helyén is be kell tölteni a hiányokat. vagy ki. vagy mi. vagy vagy. vagy se. vagy?
vagyok.
ki.
be.
kibe?
se be.
se ki.
sebe.
fáj?
vérzik.
hány?
évig.
úgy?
hogy.
csak.
na?

***

nem ismersz meg. nem dugsz meg. nem szeretlek. büntetlek magam helyett és magamért. pedig csak a végemből haraptál egy darabot. vér sem folyt, nem húztunk vészharangot, csöndben (némán sikítva) poshadunk meg, szép a láp, ha pára száll fel belőle, de csak az orrom facsarodik, a szívem nem ver. csak mint az Isten. szeretettel. magamnak sem neked sem hiszem el kellene inkább menni vagy elég soká maradni vagy vinni a titkot magammal hogy a bátyád hogy az a fiú hogy bárki hogy legalább én benne vagyok egy titkos kis kamrámban hogy ha azon átfolyik a vér akkor az melegebb lesz és éltetőbb és nem csak az alkoholt teríti jobban hanem a levegőt

hétvégi alkoholista hétköznapi sablonmosollyal az arcán, tökéletesen céltalanul. amit esetleg akarok, azt nem ismerem fel/be, csak akkor jövök rá, amikor már megtettem. rosszul érezni magam azt nagyon jól tudok. szükségem lenne rá, hogy leüljek valakivel, aki a barátom, és elmondjam az összes nyomoromat őszintén.

legalább a kib*szott csóróságnak hamarosan vége. hogy ez is mennyire demoralizáló. nincs béke.
hogy milyen egy nyavalygó pics lettem, istenem.

***

a régebben volt íráskészségem elveszett, amúgy meg nem szeretem magam meg a munkám meg minden folyton változik és én tökéletesen céltalanul ténfergek a dolgok között. alkohol van meg néha szex, meg egy nem működő kapcsolat, érzés az nincs, bűntudat még nyomokban, de az is csak mert el van várva. gyávaság vagy csak nem akarok fájdalmat okozni, vagy miafasz. ilyenekről beszélnék, ha a barátom lennél, és szemben ülnél velem. nem szeretek inni sem. túl sok mindent nem szeretek, ez nagyon fárasztó dolog, abba kellene hagyni.

szaporodnak és rövidülnek az ősz szálak a hajamban, rosszul tűröm a változást, de folyton változtatok, talán ha másra nem is, az állandóra rábukkanok. sehol sem jó igazán, még útközben talán a legjobb, akkor szépen belenyugszol az otthontalanságodba, még csak a valahová tartás sem kell. legyek inkább lusta kígyó, még tekergőzik, még nyöszörög, még küzd a halott bőrrel, még sérülékeny, hiába a fog, nem harap, nem fogyaszt, de mérgezi magát és ami körülötte van, meg kell innen szabadulni, mielőtt megöl a régi bőröd. ki tudsz bújni belőle? vagy már kinn is vagy, de fáj a szellő és a nap, inkább visszavennéd? de hát elszakadt, kinőtted, növessz újat, edzd meg, ami van, élj benne, tudd, hogy a tiéd.*
vegyél néha nagy levegőt, ülj le a régen látottal, nézz tükörbe. ez vagy te. ez mind te vagy.

gyere föl, nézd meg az életem, hozz egy üveg száraz fehéret, csak óvatosan, ülj le, a másodiknál már úgyis a szőnyegen ülünk, nincs hosszú hajam, nincs mibe túrnom, védtelen vagyok, be tudlak engedni. azt hiszem. csak óvatosan. itt az éjjel-nappali a sarkon. nem kell. mi kell?

* én, te, ő, mind én vagyok. miféle torz világ ez?
(hiszek a mindenható szóban, a te és az én felcserélhetőségében és a szó nélkül teremtett közös világban. ámen.)

civilizáció, evolúció, fejlődés meg ezek

már régebben is nekifutottam a Karneválnak kétszer, de valahogy nem jutottam a végére. mostanra viszont megnyomorodtam annyira, hogy alig várjam a délutánt, hogy elkezdhessem a harmadik kötetet. (ez egyáltalán nem a könyvet szándékozott minősíteni.)

good bye manga, hello punk!

utolsó pénzemből vettem egy tejeskávét, amellett ülök egy órája egy wifis helyen, lakást keresek, megint egyedül, a lány, akivel összeköltöztem volna, meggondolta magát. remekül tudok megszabadulni emberektől. ez valahol bizonyosan előny. de lehet, hogy lesz egy erkélyem, legalábbis nem a szomszédok üvöltözésére fogok ébredni, és lakhatok nagy belmagasságú, tágas térben, ami megnyugtat, és gyakorlatilag költözhetek bárhová. és ez jó.

ja, azt hiszem, még nem mondtam, de némi zselé segítségével kifejezetten könnyű a fejemből a megtévesztésig hasonlító mangafejet csinálni. ez meg vicces. (alapból kisherceg)

sok-sok betű egymás után

jó, végül is tekinthetem magam sikeresnek is, időben szobatisztultam, beszélni is megtanultam különösebb hiba nélkül (bár a kukoricát sokáig kukurúcicalatának mondtam - leginkább a környezetem nevetésre ingerlése céljából), aztán az óvónénik kedvence lettem, mert anyám folyton csini kis ruhácskákban járatott, még egy rózsaszín műszőr télikabátom is volt, olyan igazi neonszínű, rettenetesen utáltam, meg persze nem ettem zsírkrétát meg ragasztót, és nem szartam a terem közepére, ettől pedig okosnak tűntem. én voltam a narrátor a kis gömböc című mese előadásakor (szegény anyám tyúkkopasztás közben mondta velem, szerintem ő hamarabb megtanulta, mint én, de azért sírt az előadáson, ahogy kell). végül mégis kétszer jártam a nagycsoportot, és csak hétévesen mentem iskolába, de legalább már ismertem a nyomtatott betűket (bár az E-vel akadtak gondjaim, mert én azt hittem, hogy az egy gereblye, és nincs különösebb közmegegyezés az ágak számát illetően - nálam általában 4-5 volt). aztán általánosban is okoska voltam, valami mesét is írtam egyszer, ami nagyon tetszett a tanító néninek. végül mégis azt gondoltam, hogy a matematika érdekel jobban, és elmentem egy hatosztályos gimibe matek szakra. nna, itt rájöttem, hogy én viszont nem annyira érdeklem a matematikát, de egy rakás okostojás között egészen jól elvoltam. aztán kezdődtek a frusztrációk, például utáltam az angoltanáromat, szóval 16 évesen megcsináltam a nyelvvizsgát, hogy ne kelljen bejárni. aztán bulímiás is voltam, meg negyedszerre lett meg a forgalmi (nem emlékszem a sorrendre, akkoriban kb. olyan nyomorultul éreztem magam, mint mostanában), valahogy leérettségiztem színötössel, bár a magyar szóbelin az Odüsszeiát húztam, amit jól nem olvastam el, viszont a matektanár súgott. az első hely, amit megjelöltem, a pszichológia volt az eltén, de nem vettek fel, elmentem hát szociológiára a közgázra, ami azzal járt először is, hogy elköltözhettem végre otthonról, másodszor pedig hogy Zuglóba kerültem, egy rakás alkoholista eltés közé. ennek persze nincs sok értelme, de így volt, és a rókaavatón valami parkban dugtam a közelben egy meteorológusjelölttel, miután megnyertük a csapatnak a versenyt azzal, hogy eléggé levetkőztünk. innentől még jönne pár hasonló sztori, közben elkezdtem dolgozni is, sokáig csak diákmunkákat, aztán gyakornok lettem, aztán egy ideje most már főállásban, aminek az lett az eredménye, hogy nem tudtam befejezni az egyetemet. vagy nem akartam. erre nem tudok igazán válaszolni. részben lázadás ez anyám elvárásai ellen, részben félelem, hogy nem vagyok rá képes. ez utóbbi persze teljesen irracionális, a csoportom egyik legjobbja voltam mindig. közben megcsináltam a felsőfokú angolt, intenzíven ittam, faszán néz ki az önéletrajzom, és.
nyilván feltűnt, hogy nem beszéltem kapcsolatokról. életem első párkapcsolata egy pékhez fűzött, 16 évesen, szerintem ennyi erről elég is. lapátkeze volt. aztán belevetettem magam a sűrűjébe, már ami a szexet illeti, érzelmeim nem igazán voltak. aztán lettek, reménytelenek persze, de lettek. a sors fintora, hogy 5 évvel később a pasi nálam töltött egy estét, mert úgy érkezett a gépe, hogy nem tudott hová menni (illetve, hála a mindenható facebooknak, újra felvettük a kapcsolatot, és szerintem kíváncsi volt, hogy még mindig olyan jó-e a seggem), és ugyan nem volt rossz (mármint az együtt töltött idő, még sztriptízbárban is voltunk, meg majdnem felszedtünk egy pultoslányt a gödörből harmadiknak), de rájöttem, hogy ez már nem szerelem. közben persze átestem még valamin, amit jobb híján ekként definiáltam, bár egyetlen egyszer találkoztunk, és a legjobb szó a hangulat leírására a feszélyezett volt - beleértve a szexet is -, mégis még sokáig leveleztünk intenzíven, aztán persze elhalt a picsába a dolog.

aztán most meg hülye voltam. volt valami, és úgy néz ki, I screwed it up. meglátjuk.

ez az egész amúgy onnan jön, hogy egyrészt elég kevesen vagyunk, akik olvasnak engem, szóval szinte már családias a hangulat, nekem pedig ma szükségem volt valakire, aki meghallgat (nem azt mondtam el, ami személyesen jött volna, de ez lényegtelen), meg még van két söröm a négyből, és uncsi lenne csak inni, olvasni meg kattintgatni (amúgy Pelevintől olvasom a Generation 'P'-t, jó könyv), másrészt találtam ezt, mint a közvetlen ihlet forrását.

nb: tudd, mit akarsz, és ha már tudod, akkor viselkedj ennek megfelelően. (sokkal inkább note to self, de igazából eléggé olyan ez a hely, minta egyedül lennék.)

fogalmam sincs, mit akarok, de mindegy is, mert úgysem vagyok képes semmire. teljes tompaságban létezem napok, hetek óta. elég rossz. most kicsit fájok. legalább ez is egy érzés.

azt hiszem, fogamzásgátlót meg lelkivilágot kell váltanom.

(olyan szép az őszinte elkámpicsorodás az arcomon, a lefolyó festék és a mélységes önsajnálat páráival - mit pára, langymeleg zsíróceán. az.)

plusz két kiló, rengeteg alkohol, durvuló személyiségzavar, növekvő anyagi gondok. jó kis nyár ez. akár vége is lehetne most már. mondjuk úgy, hogy a napsütéses boldogság marad csak.

vagy így.

a villamoson egy ideges, kissé zavart tekintetű, de nagyon határozottnak látszani akaró férfi áll mellettem. gárdás egyenpólóban van, kezében sporttáska.
a büfés lányon gárdás egyenpóló van. fáradt arccal veszi el a pénzt a koffeinadagomért cserébe.
én nem akarok ilyen helyen élni. lediplomázom, és elhúzok a p*csába.

a legjobban félig leengedett szempillákkal szeretett a semmibe bámulni, ilyenkor kövér, elfolyó pöttyöknek látta őket. mint hajnali harmatcseppek. mint amikor korán mégy dolgozni, és külön hálás vagy azért az öt méternyi csapásért, ahol tényleg nedves fűszálak érnek a meztelen bokádhoz. meg öt után, amikor kijössz a kapun, és arcul csap a forróság.

szóval egy pohár száraz fehérrel a kezében, könnyű vacsora után meredt a semmibe, valójában a szempilláit bámulva, néha kortyolt, és azon gondolkodott, mi a faszt is akar igazából. mindig nagyon pontosan tudta meghatározni a problémákat. mindennek tudta az okát. elfáradt. nem akar mindent tudni, különösen nem jobban tudni.

de jézusom, hogy mennyire utálok mindent tudni. hogy mennyi az idő, hogy mennyi bor maradt az üvegben, hogy mennyi tej van (ezt negyven, sőt kétszáz kilométerről is), hogy mikor kell szarnod, hogy mennyit ittál, hogy mekkora a farkad, hogy bűntudatod van, hogy azt sem tudod, mi van, hogy szeretsz, hogy kívánsz, hogy le se szarsz, hogy sokkal több vagy, hogy csak ennyi vagy. hogy kell nem így?!

***

régvoltakra, eztánjövőkre gondol. van benne minden, ezt tudja, mindig csak valami látszik, sosem minden, még tán a bor hozza ki leginkább, de ez is partner függvénye, szóval várja, mikor fordul a szél vagy a kedve, hisz a nemhitben, szereti, ha a szigeten ciccegnek a tökéletes segge láttán, zavarba jön, ha elismerően merednek a mellére, most mégis másra figyel. megpróbál.

de hát ő nem ilyen, ő félájultan, félrészegen, üvöltve baszik. akkor most mi lesz?

Az, hogy eddig nem haltál meg, nem jelenti, hogy ezután sem fogsz. Az van.

ha nincs bajod, csinálsz

úgy-e?

eh, faszom

na jó, igazából a szokásos rinyálnivalóimat már annyira megszoktam, hogy nehezen válnék meg tőlük.
a leggyakoribb mondatom mostanában a ki akarok szállni. a 13 éves kori apaképemmel akarok járni. az utolsó pillanattal, amikor még tökéletes volt az illúzió, feltétlen a szeretet és teljes a bizalom.

sörvirsliboldogság

már nem szerettem a blogot, rengeteget rinyáltam benne. és akkor most egyszerre nincs miért rinyálni. majd lehet, hogy írok arról, milyen lehet egy krokodillal járni. vagy ilyesmi. menjél inkább strandra (én is azt hittem, hogy nem is jó).

live from

a durva hangulatváltásokat néha kifejezetten szeretem. most épp ott tartunk, hogy bizonyára elbaszott szerelmi élet nélkül is lehet jól élni.

as it goes

működik minden. de komolyan. kedvesen mosolyogsz, okosan nézel, szeretnek. ölelsz, nem mondasz semmit, szeretnek. bődületes baromságokat és kegyetlenül fájdalmas dolgokat mondasz, szeretnek. folytatod. minek. ezt már egyszer leírtam; love is never unconditional. de azért létezik.


(ugye?)



***

ez tényleg az, aminek látszik. bűntudatot vezetek le. azt hiszem, meg vagyok rémülve, ugyanazokat a köröket futom. mindenkivel, aki kicsit is fontos, rettenetesen viselkedem. vérmérséklettől függ a tűréshatár. úgy rugdosom el a pöttyösöket, mintha végtelen sok lenne, nem pedig mind-mind egyedi. persze, a világ meg nem érdemel meg engem, legalábbis faszér van ennyi hülye. de egyedül helikopternek sem vicces persze lenni, tudjuk jól. kéne egy ajtó, amit magamra csukok, és akkor jövök ki, mikor már tudom, mi van benn.

és úgy is lett.

***

hagyjunk mindent a picsába egy kicsit. legfőképp engem.

azvanhogy

10 perc múlva indulnom kell dolgozni, még a tegnapi ruhám van rajtam, a tegnapi mosoly is odaragadt az arcomra, kissé másnapos leszek, az is lehet, hogy kicsit kések, utolsó nap, nem hazudtolom meg magam. ja, és este a búcsúbulimban nem lesz egy fillérem se alkoholra, de szerintem elég részeg leszek, mire hazaérek.
élni jó. (nem csak vagy elsősorban az alkohol miatt, nyugi.)

mosnemjó

a szád lefelé görbül, a nénik elugranak az utadból a járdán, alig várod, hogy visszahúzódj a vackodba, és senkihez ne kelljen szólnod, ha már elmagyarázni úgysem tudod magad.
na, az ilyen.

zen-e

Közben meg jutyúbpartit tartok, olyan fasza egyszemélyest (jobban élvezem mint a tegnapit a rokkerekkel), és hát találtam egy ilyet.

a vég lágy kezdete a vénlányban

és elérkezett. rágörcsölök. bárkire, aki szembejön. nem is érzek, csak görcsölök. pontosabban mindegy is, mit érzek. olyasmik vannak a fejemben, hogy nem fair, hogy ennyi idősen még nem volt egyetlen épkézláb kapcsolatom, hogy nem voltam szerelmes, tudod, olyan igazán, és ha igen, az is mindegy, mert viszonzottan sosem. és hogy ez olyan lúzer.
és rutinosan látom meg majd eresztem el a lehetőséget, rutinosan sírom el magam a nappali közepén vagy a kanapé sarkába gubbadva. rutinból simogatlak és fordulok el, ha telefonálsz vagy a pin kódod ütöd be egy automatába, rutinból leszarom, kivel dugsz, rutinból dugok én is bárkivel, elmondom, mi kell, rutinosan, ijesztő nyíltsággal, rutinosan veszem tudomásul a rémületedet, rutinból intek utánad, fordulok el és nem nézek vissza, perverz élvezettel hagyom, hogy az amúgy kifejezéstelen arcomon végigfolyjanak a hangtalan könnyek és te végignézd.

embertelenül (istentelenül) régen mondtam bárkinek, hogy szeretlek.
(hehe, you never meant it when you said to a girl you loved her. and you? you meant it every time.)

soha többé nem iszom egy hétig

masszív önutálat, nyálkás izzadságréteg a homlokon, vörös szemek, keserű szájíz, színtiszta rémület. aztán próbálod magad összekanalazni szépen, kiskanalanként, megnézed, hátha kaptál egy mailt a jótündértől (bár persze nem voltál jó egész évben, még egész nap se, miafaszt vártál), tükörbe nézel, felismered, akit látsz, iszol, ürítesz, lassan tényleg kezdesz megnyugodni. biztos csak rosszat álmodtál. igen, ez lehet az oka. meg hogy meg fogsz bukni hétfőn, csúnyán.
de azért már képes vagy elhinni, hogy az nem lesz a világ vége. de ezt elbasztad. kiszállnál. az általánosabb félelmeid, hogy nem kellesz senkinek, azért megvannak.
kicsit már unom ezt a sok befelé nézést. a végén kancsal leszek.

vannak dolgok, amik sosem...

tudod, olyan ez, hogy addig jó, amíg nem beszélek róla. amint elkezdek, amint kellenek hozzá szavak, különösen ha rá kellenek szavak, akkor már a fene megette.
most siratom el épp, persze édes tokajival. nem is sírok, csak vigadok. rég ittam édes bort, ez borzasztó finom.
hehe, az életedben úgy tűnik, előbb-utóbb eljön az a pont, amikor kénytelen vagy magadat szeretni, mert mást nem tudsz.

***

egyébként amin a legtöbbet gondolkodtam tegnap, az az alávaló lávaló. vajon ha olvadt kövekből lesz valaki, akkor szükségképp gonosz és rosszindulatú is kell, hogy legyen? vagy csak a név kötelez, és magányos pillanataiban azon kesereg, hogy mindenki ilyennek gondolja, és nem ülnek a hátára négyéves, sikongató kislányok, hogy menjen velük egy kört, csak messziről nézi a többi lovat, meg egyébként sem hűlt még ki, még ha találna is vállalkozó kedvű gyereket, az rásülne a hátára. ja, komoly dolgok ezek.
van ez a webcomic, a fejléce valami brutális, szánd rá az időt, olvasd el*.

ma meg láttam egy pornófilmet, a nő buta arcú volt benne, egy csomó bohóc megdugta, a legutolsó egy vén, hájas alkoholista balfasz volt, a csaj szemét bekötötték, és az összes közül ez nézett ki a legizgatóbban. eh, ha csak szexuális életem van, orgazmusom nincs, az különös gondolatokat ébreszt...


* lecserélték, és nincs screenshotom sem. szóval inkább csak hidd el, hogy kurvajó volt.

mivansemmi?

az.

sunny side up

csak egy kis penz kellett a boldogsagomhoz, ugy tunik, vagy meg inkabb napsutes, mert ma vettem egy szandalt, amit szerintem osszel veszek le legkozelebb, elokotortam a nyari ruhaimat, vettem hozzajuk meg kettot, es annak ellenere, hogy mindezt egy nyers sargarepa elfogyasztasa kozben irom, keszulve az ejjeli muszakra, egyszeruen jol vagyok.

(utalom a repat, es van egy masodallasom. ez utobbi mondjuk annyira bizarr, hogy folyamatosan rohognom kell.)

ami bearnyekolja az oromom, az a szagom. az egyik bevasarlokozpontban elkapott egy no, elem tolt mindenfele kencet (leginkabb az aftershave maradt meg, meg a szemranckrem), plusz egy orat, aztan varatlanul lefujt a sajatom melle meg ket masik parfummel, majd azt mondta, hogy ez mind egyutt ugyan gecisokba kerulne, de nekem most csak tizezer. kesobb neha megcsapott a sajat szagom nezelodes kozben. olyankor mindig remulten neztem korul, hogy kibol johet.

Nyar lett. A nyari nokkel vigyazni kell. Nincs rajtuk fek.

just the way i am

3 lánnyal beszélgetünk a futásról, ketten panaszkodnak, hogy a mellük problémát okoz nekik, mert túl nagy, a harmadik némileg keserűen megjegyzi, hogy neki egyáltalán nincsenek ilyenfajta gondjai, én meg csöndben belevigyorgok a sörömbe, és megállapítom, hogy ehhez egyáltalán nem akarok vagy tudok érdemben hozzászólni.

Talán olyasmi van, hogy magányos vagyok. Pontosan nem tudom megmondani, mitől esett szét, ami viszonylag rendben volt, de szétesett, és most primitív megoldási módokkal operálok: folyamatosan eszem, örülök, ha nem kell emberekhez szólnom és elkerülöm a tükörképem a liftben.
Csendesülés jön, komolyzenével, Hamvassal, diétával, alkohol nélkül.

(szereted, ha hozzád érek. a szexuális izgalmon kívül valami más is van benne, valami megnyugtató, békés, amire rábízhatod magad. ha beszélsz, megértően nézek, ha átölellek, biztonságban vagy, ha megcsókollak, mintha édes, olvadó csokoládét majszolnál, nem sietünk, a lassúság is a játék része, tökéletes a fizikai illeszkedés, kitöltjük egymást, testtel, ésszel játszunk, az érzékek boldogok, a szív hideg, miénk a mennyek országa, kár, hogy a lélek nélküli testeket nem bírják el a bodros felhők.)

voyeur

ugy tunik, apamat holnap kiengedik a korhazbol. napok ota minden ejjel meghal almomban. multkor a nagynenem, a testvere azt is a fejemhez vagta szinten almomban, hogy az en hibam. anyam ma mondta, hogy valojaban ezt az o fejehez vagta.
susson a nap. legyen beke. ölelj meg.

fordulj el.
(latod, szavakkal nincs teljes oszinteseg. martiromsag van.)

félek.

tul sok zorej es sallang

(a tokeletes pillanatban tartja az arcom ele a kezet, lehunyom a szemem, vezet, hajnali erdoben vagyunk es bundank van. egyetlen szo nelkuli, hianytalan teremtes. van meg mit levetkozni. érinteni jó.)

use

egyáltalán nem vagyok képes kezelni a dühömet. nagyon kevesen tudnak belőlem valódit kiváltani, de ha igen, az megrémiszt. azon túl, hogy csak minősíthetetlen jelzőkkel vagyok képes illetni a másikat, és komolyan is gondolom, amikor azt mondom, hogy hiba volt ennyi energiát ráfordítani, ennyit törődni vele (ez a mondat a fejemben teli van jelzőkkel, ezeket inkább kihagynám), még ott van a saját megküzdés is, magammal elrendezni, hogy akkor mégis miért. hát ennyire hülye vagy? láttad, tudtad, milyen ember (nem vertek meg, nem semmiztek ki, nem erőszakoltak meg, elvek és nüanszok hosszú sora az élet, bazmeg, azt hiszem, az énben valódi kárt azért nehezebb okozni), akkor meg minek.
sok embert magam körül csak használok, de bizonyos dolgokat így sosem kapok meg, nem lehet őket csak úgy elvenni.

azt hiszem, ez lesz az utolsó olyan alkalom, hogy nem ugyanúgy megyek haza, mint a két bátyám, hanem egy nappal korábban, és háziasszonyként funkcionálva másnap, amikor a többiek jönnek. én is a többiek vagyok. anyám ettől teljesen kétségbe van esve, én meg menekülnék az ő érzései elől. ezek azok a dolgok, amiket felfedezek magamon is, és paranoiásan próbálok megszabadulni. a paranoia nem jó, a megszabadulás igen.

napsütés. csend. eszembe jutott, mit álmodtam: egy kisebb patak partján álltunk, a Balatontól nem messze (lehet, hogy pár hónap múlva a Balaton utcába költözöm), valamiért te nem ismerted a tavat egyáltalán, arról magyaráztam (konkrétan Balatonfenyvesről), közben a patak partján rengeteg ember állt, nézték, etették a halakat, a víz hol teljesen tiszta volt, hol nagyon zavaros, de egyértelmű volt, hogy halak élnek benne, te mégis újra és újra megkérdezted, élnek-e benne halak, én meg nem értettem, hiszen látszott, hogy igen. azt mondtad, attól, hogy most ott vannak, még nem biztos, hogy ott élnek. én ezt fölösleges szarrágásnak gondoltam. a halak egyébként azzal szórakoztatták magukat, hogy kijutottak valahogy a parti kövekre, és onnan ugráltak vissza a patakba. veszélyesen közel mentél a vízhez, a sziklákon, köveken egyensúlyoztál, mint valami hülyegyerek, és én folyamatosan azon gondolkodtam, hogy be kellene, hogy lökjelek. vagy csak megszégyenülsz, vagy - ha szerencsétlenül esel - meg is halsz. nem tettem meg. felébredtem a szomszédok ricsajára.

fölösleges körök

fáraszt, hogy folyton akarnak tőlem valamit, és hogy folyton akarok valamit. szomorú vagyok. és nem józan. vagy absztinens kell, hogy legyek, vagy szerelmes, de ez így most pont nem jó.

a kaland folytatodik

na, hat az volt, hogy annyira szimpatikus lettem a munkaero-kozvetito cegnek, hogy most kikozvetitenek ugyan (bar ez is a sajat business unituk, ahol most fogok dolgozni), de szivuk szerint felvennenek maguk koze - kesobb lehet, hogy fognak is. jo erzes, ha reggel 8-kor arcba dicsernek, az van.

(az azert furcsa, hogy en kozepiskolaskent meg rettento felenk es visszahuzodo voltam, es magamrol most is ilyesmi a kepem, ehhez kepest roppant extrovertaltnak es temperamentumosnak kepzelnek, akik feluletesen ismernek. mintha lefejtodne rolam egy csomo folosleges gatlas, es valami teljesen mas bukkanna felszinre ahhoz kepest, amit mondjuk a csaladom alapjan gondolnal rolam.
ilyen toborzo azert azt hiszem, nem szivesen lennek. ezek szerint jol titkolom, de en egyaltalan nem birom elviselni a hulyeket. foleg ha jonnek hozzam a hulye panaszaikkal.)

örülni dolgoknak

Azért van abban valami ellentmondásos, hogy örülök annak, hogy úgy tűnik, egy kibaszott nagy gépezet akar épp meglepő lelkesedéssel magába szippantani, ugyanakkor örülök annak is, hogy találtam ezt...

Meg persze elgondolkodtató, hogy ahogy nézem ezeket az embereket, éltet a remény, hogy nem feltétlenül akkora szar multinál dolgozni, aztán nézem a motiváltabbját, aki relatíve fiatalon került relatíve magas polcra, és úgy beszél többes elsőben, hogy látszólag észre sem veszi. Remélem, ez is csak a taktika része. Másrészt meg ott van az is, hogy te esetleg még meg is valósítod önmagad, vagy legalábbis jól érzed, meg motivált is vagy, nem esik nehezedre reggelente bemenni, mindeközben pedig az óriás kedvére kebelez be mindent maga körül, és te, kb. két bitként a nagy egészből, még csak nem is sejted, mi van a vezetés fejében.

Eh, néha fárasztó női aggyal létezni.

(De amúgy komolyan, a demokrácia egy kamu. Majdnem olyan faszán kitalálva, mint a világvallások. És ha úgy vesszük, lassan kialakulóban van a nemzetek, nemzetiségek vagy akár felekezetek helyett is egy újfajta kategorizálódás. Hű. Mármint azt hiszem, lenne relevanciája megvizsgálni, hogy az emberek önmagáról alkotott képét mennyire befolyásolja az, hogy honnan van pénzük, illetve alkérdésként hogy ha multinál dolgoznak, az mit és mennyire befolyásol. A világképükről meg a lojalitásukról nem is beszélve. Mondjuk vizsgálni mindezt a politikai aktivitás, a szavazati hajlandóság szempontjából, vagy hogy mennyire érzik a mindennapi életükre hatással levőnek akár az aktuálpolitikát, akár a nagyobb változásokat, mint a kormányváltás. Na jó, ezt még kitalálom.)

korral járok

egyszer egy első randin azt mondta nekem a srác, hogy kitalálhatnék mindenféle vicces verziókat arra, hogy hogyan szereztem a vágásszerű sebhelyet az államon. akkor még nem volt semmilyen sebhelyem, egyszerűen csak anyám állát örököltem. most viszont úgy tűnik, lesz egy szexi, Y-alakú forradásom. majd írok erre verziókat.

azt hiszem, öregszem. szombat este van, már tegnap is csak a többiek miatt ittam, ma meg inkább itthon maradok. délután főztem, holnap takarítok, egy órát töltöttem a Tescóban hozzávalókat meg konyhai eszközöket keresgélve, előtte pedig vettem egy Konrád György-regényt.

szükségem van egy hobbira. vagy legalább a meglevőket folytathatnám. konkrétan például szenvedek attól, hogy pár napja töröltem magam egy társkeresőről, ahol az utóbbi pár hónapban - kredit híján - csupán konstans ide-oda kattintgatásra korlátozódott a tevékenységem. és mégis. most meg majd 10 után elmegyek kávétartó dobozt venni, mert délután azt elfelejtettem. azért akkor, mert 11-ig van nyitva a bolt, és a lehető legkevesebb emberrel akarok találkozni.

és a legjobb: délután, kilépve az utcára, kifejezett örömet okozott, ahogy a szellő simogatta az állam; egy hétig volt rajta a kötés, ma reggel vehettem le.

a végére fényen fogok élni, csak ambientet meg komolyzenét fogok hallgatni és érintéssel gyógyítok.

balance vol. 2

ülök unottan egy sör mellett, az asztalon szórólapok elszórva, az előző vendég repülőt hajtogatott az egyikből - a pohárszedő felkapja és elviszi. ülök tovább. elhalad mellettünk egy épp távozó csoport, egyikük kezében egy szórólapból hajtogatott papírrepülő. lerakja az asztalra, az előző helyére.

kaland az elet

amugy az milyen, hogy igent mondasz egy munkara, es masnap behivnak egy negyedik korre is?

balance

felnőtt létem egyik igen remek következménye, hogy az apeh visszautal pár tízezret, gyakorlatilag pont annyit, amivel egy barátomnak lógok. az úgy volt, hogy kértem kölcsön tőle egy tízest, mert kellett pasira, ő meg a kezembe nyomott négyszer annyit azzal a felkiáltással, hogy neki most jobb, ha ez a pénz nincs nála. good old times. vele akartunk anno kocsmablogot is írni. egész jók voltak az alapjaink.
amúgy sunshine.

már a fodrász sem segítene

megállt minden. pedig most kurvára mennie kéne.
szomorú vagyok és üres. és még csak nem is a hormonjaim miatt.
mondanám, hogy majd holnapra kialszom, de aludni sem tudok.
kissé el van ez most baszcsizva.

az élet, úgy is, mint béna metaforák sora

mint akit megvertek. most szakadt rám. próbálom azt gondolni, hogy csak a lassan gyógyuló sebek és a kötés miatt van, meg hogy napok óta nem aludtam eleget, de vagy üveges szemmel meredek magam elé, vagy alszom, vagy utálom a szomszédokat, ha felébresztenek a teljességgel fölösleges zajongásukkal, amit az ugyanilyen fölösleges létezésük közben művelnek. na, hát ennyire.

icipici, fogösszeszorító utálkozás és félelem és gyengeség vagyok. meg enyhe émelygés.

szavakat csinálok mindenből. szépeket-csúnyákat. ölelésekből lesznek ölelő szavak, harapásokból ugatók, simogató kezekből boszorkányos-kislányos, őszinte szemű bűvölet lesz: édesdeden teper maga alá, hogy belefulladsz a vattacukorba, amitől mindig nyakig rózsaszín voltál már kiskorodban is.

bicsaklunk, őszintén meglepődünk, és beletörődve vesszük tudomásul a bukás elkerülhetetlenségét. az első néhánynál még igyekszünk visszacsinálni, meg nem történtté tenni, de aztán lassan ellepnek a sebhelyek, és már nem kapálózunk, mert csak felszakad, ami már gyógyultnak látszik. inkább csak arcunkat a szélbe tartjuk, behunyjuk a szemünk egy pillanatra, és azt képzeljük, elengedtük a kormányt, amibe igazából elfehéredő ujjakkal kapaszkodunk.

for me

take a pill
have a rest
there is no good will
there is no nest
but you

(két hete a piszkozatok közt pihent, most előbújt.)

klasszik blogbejegyzés arról, hogy hogy vagyok

Egyébként kibújt belőlem a szociológus is: mostanában volt alkalmam megtapasztalni az emberek empátiáját és segítőkészségét éles helyzetekben (ismered a Kitty Genovese esetet?). Múltkor kb. 30-an látták, ahogy a Blahán, fényes nappal elég erősen bevertem a fejem (leesett a lánc, miközben én épp állva tekertem, a lendület meg egyenesen földhöz baszott), ebből ketten jöttek oda (nők). Másik két srác meg, miután látták, hogy élek, és saját lábon távozom, még nekiállt okoskodni (a critical mass napján volt, szemmel láthatóan hétvégi biciklisták voltak). Most két biciklis ment el mellettem, míg én egy fa alatt ülve vártam a bicikliút mellett, hogy jöjjenek értem (köszönöm, D, tényleg), és dőlt a fejemből a vér, ebből a hájas bicajos szerkós pasi szart rám, a kedves nő orgonával a csomagtartójában pedig megállt és megkérdezte, mi van. Aztán, amikor már pakoltuk be a bicajokat a csomagtartóba, egy család is arra jött, ők megálltak megkérdezni, tudnak-e segíteni, mondtam, hogy nem, durvábban néz ki, mint amilyennek látszik, aztán kiderült, hogy mégsem. (Én egész végig azt hittem, hogy az a fityegő darab az államon csak a felhorzsolódott bőr. Aztán kiderült, hogy nem.)
Mindezt pedig most szimultán blogoljuk ki D-vel, miközben borozunk, én Algopyrinre, ami tudvalevőleg erősíti az alkohol hatását, bár most úgy érzem, a bor erősíti a fájdalomcsillapítóét - már normál méretűre tudom nyitni a szám is.

A történet pozitív vonzata, hogy minden nap mondhatom a munkahelyemen jövő héten, hogy kötözésre megyek, és fél órával megnyújthatom az ebédszünetem, viszont a negatív az, hogy kedden így, egy hatalmas tapasszal az államon, és két nyílt sebbel az arcomon kell eladnom magam a leendő új munkahelyemnek, viszont ha így is megy (az alapozó és a magassarkú szoknyával a mi barátunk) - állítólag egy nálam alig pár évvel idősebb pasiról van szó -, akkor rövid időn belül nekem jó lesz.

Adok neked valami szépet is a vége előtt egy kicsivel, jó?

A végére meg még annyi, hogy örülök, hogy élek, a gerincem vagy az állkapcsom sem tört el, és vannak emberek, akik nem hagynak elvérezni az út mellett. Komolyan vannak fontos dolgok. Meg talán a mostanában sokat vitatott "valódi értékek" is jelentenek valamit (ez egy személyes vitára célzás, nem az anómiára, vagy bármi ilyen moralista maszlag).
Szóval a törékeny, mulandó emberi mivoltommal együtt örülök, hogy van, hogy lehet, hogy nyújthatok kezet, mondhatok nemet, ihatok vizet, hogy lehetek neked.

értelmezési tartomány

Itt nemrég még volt valami arról, hogy megint majdnem kitörtem a nyakam.
De ez már kezd uncsi lenni, nézzük inkább más szempontból. Reggel még arra panaszkodtam, hogy hiába vagyok vidéken, hiába csicseregnek a madarak és süt a nap, nem tudok leállni, folyton jár az agyam meg a lábam az asztal alatt, nincs béke. Aztán állcsúccsal tompítottam egy esést, ami szerintem kívülről tök vagány lehetett, főleg az a rész, amikor átfordult fölöttem a bicaj, majd össze is varrtak, szóval hogy azóta béke van. Kicsit zavar, hogy nem tudom kinyitni a szám, meg úgy nézek ki, mint egy balfasz óvodás, de ez elég nagy sokk volt ahhoz, hogy kikapcsolja a kevésbé fontos dolgokat. Szóval az utóbbi idők eséseinek van az az értelmezése, hogy tudat alatt megpróbálom magam kiirtani, de az is, hogy egyszerűen csak olyan sokkhatásoknak teszem ki magam, amik átlendítenek a lényegtelen dolgokon való lamentáláson. Csak el ne számoljam egyszer magam.

runaway

halkan, a házfal mellett oson. nem akar zajt csapni, mindenki alszik még. végre kijut a szabad ég alá. futni kezd. néhány autó már jár a hajnali utcán, a villamos is. nincs pénze, nincs bérlete, és a legkevésbé emberek közelségére vágyik. úgy érzi, belehalna, ha hozzáérne valaki. ezen elgondolkodik. milyen lenne, ha tényleg belehalna a következő érintésbe. akkor valami különlegeset szeretne, ne a boltosnő érjen hozzá véletlenül, amikor visszaadja az aprót, vagy ne az a csöves, aki a metrón mellette hortyog, és lebicsaklik a feje. közben a szívverése már igazodott a futáshoz, elérte az ideális pulzusszámot, nem liheg, szép, egyenletes tempóban fut, szinte oda sem figyelve. az utóbbi időben azzal szórakoztatja magát, hogy különböző, ismeretlen útvonalakat keres a városban, figyelve a táv megközelítőleg azonos hosszára, így nem unja el magát olyan gyorsan. a hajnal azért ideális, mert még kevés az autó, és ha fás-parkos rész mellett fut, még hallani a madarak hangját is. a hajnali levegőben pedig van valami különleges, úgy érzi, mintha elixírt inna, mintha valami titkos főzetet venne magához minden reggel.

most úgy érzi, még az eddigi gyakorlathoz képest is változtatnia kell. egyszerűen megfojtja a város, ha nem teszi. jól emlékszik a kijelölt útra, remekül tájékozódik térkép alapján, mégis kihagyja az egyik jobbos kanyart. tudja, még körülbelül 7 kilométer, és kijut a városból. arról ugyan fogalma sincs, mi vár rá a határon túl, de mintha lenne ott egy kisebb facsoport. bármilyen szerény illúzióval is megelégedne, csak a betonból jusson ki. enyhén gyorsít, figyelve, hogy ne fárassza ki magát túlságosan.

bő fél óra múlva eljut egy ligetes részhez. ez még ugyan nem az, amire vágyott, de letér az útról, el fog késni, de az sem baj, legfeljebb beteget jelent, ha hazaér, ez is épp csak átsuhan az agyán, valami történik benne, vele, szinte megérinti azt a homályos, soha ki sem mondott célt, ami mindig ott lebegett előtte. ahogy egyre beljebb jut a fák közé, észreveszi, hogy a liget nagyobb, mint amilyennek látszott, és valahogy nem látszik rajta az ember közelsége sem, nincsenek szemétkupacok, kitaposott ösvények. a levegő egyre sűrűbb, zamatosabb, gazdagabb, élvezettel szívja be és találgat, mi keveredhet benne. a bokáján érzi a harmatot, ami az aljnövényzetről szívja be magát a cipőjébe, zoknijába, nadrágja szárába. ez újabb ötletet ad neki, lerúgja a cipőt és leveszi a zoknit. szinte kéjesen fúrja a lábát a fűbe, nem is emlékszik, mikor érzett utoljára ilyesmit. csak egy póló, alsónadrág és egy melegítőalsó van rajta, tudja, hogy emberek elől teljesen el van zárva, gyorsan ledobál magáról mindent, és a földre veti magát. fetreng, hempereg a harmatban, úgy érzi, mintha női kezek simogatnák, annyira finom, lágy, megrökönyödve veszi észre, hogy merevedése támadt. felhőtlenül adja át magát az élvezetnek, nem figyel különösebben a testi reakcióira, ujjongva markolja a füvet maga körül. érzi, hogy egyre merevebb, most már kezébe veszi, lassan-lassan simogatni kezdi, néha megszorítja, egyre nagyobb élvezettel csinálja, csodálkozva veszi észre, hogy semmire, senkire nem kell gondolnia, önmagát teszi boldoggá, elégedetté. a hátán fekszik, néha kicsit oldalra fordul, féloldalra inkább. egyre hevesebben veri a farkát, felül, egyik kezével a fűbe markol maga mellett, a másikkal az utolsókat húzza, mielőtt kilövellne az ondója. hihetetlen megkönnyebbülést érez, mintha valami súlyos terhet cipelt volna eddig, amit a ruhákkal és a spermával együtt most kilökött, levetett volna. a kezére is jutott egy kevés, szórakozottan lenyalja, mielőtt a fűbe törli. elveti magát, élvezettel tartja arcát a felkelő nap sugaraiba.

felriad, az óra számlapja szinte belesikoltja az időt az arcába, 5:29, 5:30-ra van beállítva, lenyomja, még épp időben. ezután eszmél rá, mit is álmodott, miközben megállapítja, hogy csak álmában élvezett el, valójában csak az erőteljes merevedésig jutott. elmosolyodik, nem vesz róla tudomást, megmossa az arcát, felöltözik, felhúzza a futócipőjét. végiggondolja az útvonalat, egy jobbos kanyart kihagy.

extraszűz halolaj

túl sok itt a közeg. meg az ellenállás.*


*rövid, ámde érthetetlen bejegyzés a mindenről. igen, rólad is.

látod

bár ha jobban meggondolom, akkor az összes alábbi rajtam múlik. tehát én megteszem, amit megteszek, és elfogadom, ami jön.
így.

a telhetetlenség mibenlétéről

komolyan nem is én lennék, ha nem azt csinálnám, hogy amikor az ismerőseim sorra azt írják ki facebookon, msn-en, gtalkon, bárhol, hogy befejezték, vagy 10-20.000 karakter van hátra, akkor én elkezdem írni a szakdolgozatomat. utána gyűlölhetsz, hogy ilyesmikre képes vagyok, de most drukkolj, hogy összehozzam. egy hét haladékot lehet kunyerálni, ez a közgáz, csak fizetni kell. azért a piacgazdaság valahol gyönyörű.
év elején azt mondtam, ez egy jó év lesz. na most, ehhez az kell, hogy ezt most befejezzem, meg hogy szerdán azzal hívjon fel az a kedves ember, aki ma interjúztatott, hogy felvettek azzal a bérrel, amit kértem, aztán pedig sikerüljön kidumálnom az egy hónapos felmondási időt a jelenlegi cégemnél - a kettő helyett. mindezt pedig egy héten belül.
de például sírig tartó szerelmet nem is kértem.
deal?

terápiásírásó

(sok-sok kitörölt szöveg)

***

meg kell tanulnom meditálni.vagy valahogyan nagyobb önfegyelemre szert tenni.

amúgy

amúgy azt meséltem, hogy a critical mass alkalmából, bár attól teljesen függetlenül fényes nappal, a körút kellős közepén majdnem betörtem a fejem?

quest

Szerintem a világ jelenleg két legaktuálisabb kérdése a szempontomból a miazistenf*sza bajod van neked, és a méérhivogaatsz?!
(mondjuk ez utóbbira nem adtam esélyt, mert legalább az egyiküket elértem visszahívás révén. de amikor feltette azt a kérdést, hogy jössz, vagy nem, akkor kicsit rángott a szemhéjam, amikor pedig azt, hogy viszem-e a gépet, amit a bátyám hozott el tőlük, akkor szelíden javasoltam, hogy ezt talán tőle kellene inkább (akit nem is hívott meg amúgy senki rajtam kívül a rangos eseményre), majd kikapcsoltam azt a sz*jbakúrt sz*rt. khm. neked is jó reggelt (amúgy 3 órája feküdtem le, már akkor is világos volt). és a családommal is kiegyensúlyozott a viszonyom.

(múltkor már arról panaszkodtam, hogy anyám egész normális, lassan nincs miért utálkoznom. höh.)

dolgok

mondjuk az azért jó lenne, ha néha egy-egy dolgot komolyan gondolnék.

jönnek szembe dolgok, amik arra késztetnek, hogy elgondolkodjak, és a végén mindig arra jutok, hogy el kell mennem, arrébb, ha úgy tetszik, menekülni. nem értem az embereket, nem értem, miért kell bárkit is bármiért bántani, kivéve mondjuk a személyes sérelmeket, nem értem az eszméket sem, nem értem, miért gondolja bárki, hogy ha a vérét adja, attól jobb lesz, vagy akár csak az ő szíve tiszta.

múltkor beszélgettünk egy barátommal a katolicizmus (konkrétan római katolikust értek ez alatt) élethez való viszonyáról, az abortuszról, és döbbenten meredtem rá (amúgy zsidó, elnézem, hogy nem ismeri az Újszövetséget, de mégis), amikor komolyan azt mondta, hogy egy vallásos nő elgondolkodhatna (eh, feltéve, de meg nem engedve), hogy esetleg egy abortusz lenne a jobb a gyerek szempontjából, vagy az, ha miatta együtt maradnak a szülők, és boldogtalan családba születik, abban nő fel, és el lesz cseszve az élete. egyrészt ez eleve fel sem merül, ha figyelembe vesszük a hitelveket, elvégre az abortusz gyilkosság, másrészt ki vagyok én, ki vagy te, hogy tudjuk, a gyereknek tényleg rossz élete lesz, és nem esetleg isteni sugallatra magával hozza a megtisztulást, a harmadik (akárhányadik) kort, bármi hasonlót. harmadrészt az ember ne játsszon Istent, mert bár a hasonlatosságára teremtetett, nem Istenné, tehát ha elpusztítani tud is egy életet, teremteni nem. számomra ez a fentiekkel együtt is teljesen egyértelmű. (Bocs, D, nem bántani akarlak.)

aztán a Zeitgeist. jó, szerveződjön újra a társadalom. fasza lesz. és itt jön a fejemben a képbe az istenképünk. mint ahogy az ő abszolútumát mindenek felett valónak gondolom (nehéz ez, eleve kurvára mindegy, mit gondolok, de érted), nem hiszem, hogy az ember olyan nagyon fontos lenne bármilyen szempontból, mint amilyennek hiszi magát. és a képességei is eléggé korlátoltak, már ami egyrészt a saját önszervező képességét, másrészt a mások irányítását illeti (az egyik esetben kurva sokan meghalnak, a másikban meg fel nem ismert vagy figyelembe nem vett érdekek alapján mindenkinek jó lesz, csak a közösségnek, akit vezet a választott, nem), a közvetlen demokráciát kis gondolatkísérlettel úgy gondoltam megvalósíthatónak, hogy bármilyen kérdésről mielőtt dönt valaki, el kellene sajátítania egy minimálisan szükséges tudást (persze ennek meghatározása megint csak kényes, de ettől most tekintsünk el), amit nem kérnénk számon, egyszerűen csak addig nem nyomhatja meg a gombot, amíg el nem olvasta/végig nem hallgatta, és fel nem fogta a kapcsolódó anyagot (mérjük az agyi aktivitást, vagy ilyesmi). mondjuk hátulütő, hogy a mérés után a következő lépés a befolyásolás, azt meg nem szeretném, ha belelátnának a fejembe, és megváltoztatnák, ami valaki szerint ott nem jó.

igen, jól látod, anarchista vagyok.

egy másik barátommal (bár ő mostanság nem áll velem szóba, de ez lényegtelen, szóval egy emberrel) beszélgettünk erről is, illetve az erőforrások elosztásáról, vagy a központi irányítás nélküli szerveződésről. szerinte lehetne valami e-bay-szerű dolog, ahová mindenki feldobja, amije van, és leveszi, ami kell. persze itt feltesszük, hogy a túltermelés nem csak a fizetőképes kereslethez képest létezik, hanem abszolút értelemben is (meg persze azt is elfogadjuk, hogy az egyre nagyobb specializációval mindenki azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért, és amit a legjobban szeret).

most viszont a továbbiakban inkább alantas, személyes kis vágyaimnak és érdekeimnek élek, ürítek, beviszek, érintek, elveszek, megadok. Istennek, a császárnak, magamnak, neked.

mi/egy/más

namost ez azért odabasz:

a motiváció megkérdőjelezhetetlenül elkötelezett volta mindenképp tiszteletet érdemel. én gyakran gondolok rá, főleg amikor az egyik is ott lakik, ahol a másik, hogy vajon ismerik-e egymást. mondjuk a boltból. ha pedig tudottan igen, akkor még ki a háló része. és hogy mennyire különös, ahogyan az emberek egymást, a kapcsolathálójukat, egy várost értelmeznek. pl. én egy kupacnak látom az összes férfit, akivel mostanában kapcsolatba kerültem, míg ők engem az aktuálisan kúrt csajok halmaza egy elemének tekintenek. és ez a két halmaz különös mód kapcsolódik, mégsem képződik részhalmaz. vagy a város, ez még jobb. erről is van egy rajz itt, de azt most nem keresem meg, nagyjából annyi, hogy 5 ember áll a metrón, és mindegyik azt gondolja, hogy mindenki más hülye, ő egyedül helikopter (egy közös buborékban gondolják mindezt). de egyébként is, nekem a körút az a hely, ahol a Soprano Fagyi kirakatában megtermett emberek hentesbárddal állnak, és kolbászok lógnak körülöttük, a Mozart ajtajára meg 6 nyelven, köztük héberül is ki van írva, hogy Wilkommen.
ilyenek.
hétfőn megint állásinterjúra megyek. a leendő főnököm hangja jó. és itt most sokat sejtetőn hümmögök.

önvédelem

formátlan bennem a szeretet, nincsen kire ráraknom, egy pohár bor melankóliája vagyok, béke van, kezek, szájak, nem ütnek, nem fájnak, ölelnek, hálnak, a természet öle vagyok, a kezdet, a folytatás az idegennel, a soha be nem teljesülő vég, hol nemmel ölök, hol igennel, érzés nélküli kivégzés, a ravasz vagyok az ujjon, kilégzés, kérd el a számom, megadom, aztán nem veszem fel, nem adom magam, ha mégis, nem vagyok elérhető, pedig közelebb vagyok, mint bárki - a tökéleteshez.

***

emésztett éjszakák, túlélt nappalok, mit viszek magammal, mit hagyok nálad, ki jön ki belőlünk, az ember vagy az állat.
élhetek benned? alhatok nálad?

szürreál

Egy csöves bejött a ház udvarába, fennhangon megpróbálta elbetűzni azt, hogy "nyalja ki a seggem", nem ment neki, aztán ráadásként elkiabálta az egész ábécét, mielőtt elzavarták.

things that help

folyik benned végig, az ereidben, a rosszindulat, mar, éget, bűntudat, az anyád, de ha egyszer hülye, és csak annyit szeretnél, hogy ne kelljen vele szóba állnod... a saját anyja is hülye volt, magányosan halt meg, anyám magát hibáztatja érte, hordoz magában valami kimondatlan fájdalmat miatta, de mindketten egyre szörnyűbbek és elviselhetetlenebbek lettek az évek alatt. én ezt nem akarom, messzebb jöttem, többet tettem, mint bármelyikük saját magamért, és csak remélem, hogy ez elég lesz. nem akarok hátranézni, nem akarok a közelben lenni, vannak erre mások. ismered az érzést, amikor borzolódnak az idegszálacskák a fejedben már csak a hangja hallatán is, és akkor mond valami kegyetlenül érzéketlent és bántót, szent meggyőződéssel, és az egészet elkívánod a halál faszára, de meg kell tenned, mert ők a családod, az anyád, a testvéred és az a szerencsétlen, nyomorult gyerek, aki nem tehet semmiről, akinek az élete már hároméves korában meg volt pecsételve, hála ennek szerencsétlen, nyomorult bandának, senki nem foglalkozott vele, a tévéből tanult meg beszélni, amíg az anyja a szekrényben bujkált előle, képmutató balfaszok. de kedvesen fogok mosolyogni, és nagyon remélem, hogy még elérem az utolsó vonatot, és nem kell a feltétlenül szükségesnél többet ott lennem.

hát ez.

és ami segít, az a megmagyarázhatatlan hitem, hogy az ember bármit csinálhat magából, hogy van bennünk teremtő energia.

levity

I just love this.

inkább ezt vidd magaddal

úgy ölellek meg, mint anyád, és úgy csókollak, hogy abban a legvelőtrázóbb éjszakák ígérete van, lassú-lassú, gyors-gyors.

***

(átszavazó lettem volna, vagy mi, tudod, akik hajnali kettőig álltak sorba, olyan. eddig legalább az alkotmányos jogok komolyságának látszatát megtartották. szerintem pl. nem kell egymillió munkahelyet teremteni, amíg egyrészt nincs annyi munkanélküli, másrészt fogyunk, harmadrészt a strukturális munkanélküliség állapotában néha pihentető létezni, a gyárkapun belüli munkanélküliség tipikusan kommunista jelenségéről pedig ne is beszéljünk. ha jót nem tudsz hazudni, hülyeséget fölösleges. (ma elolvastam az egyik párt programjának első mondatát.)
végül is nagy baromságot senki nem csinálhat, mert az a játszótérről való kitiltást vonhatja maga után, amit azért egyikünk sem szeretne, ha meg valaki mégis ekkora balfasz, szembenézhet vele, hogy az életképesebbje itt hagyja a picsába, a nyomorékokkal meg mehet virágot szedni a senki földjére, ha már az összes melírozott hajút/kék szeműt/ősszel születettet/20 centinél nagyobb farkút/birkapásztort/csincsillát kiirtotta.

ha nincsen mibe' hinned, az az első lépés a felismerés felé, hogy nem kell semmiben sem. és aztán a bármiben lehet szabadsága. érdekes ez, egy ölelés lényegéből fakadó lekötelező ereje juttatja az ember eszébe az abszolút szabadságot.)

ezt ne vidd, csak átsuhant, mielőtt megcsókoltalak, és miután kiléptél az ajtón. béke.

update

Na jó, azért van, ami kurvára nincs jól.
(És ezzel most kikacsintottam az egyébként folyamatos önreflexiómból.)

(back to the) basics

Az emberi butaság határtalan.
Ember vagyok (te is).
So what?

csőstül jön

Minden, többek közt a jó is.

Hogy mást ne mondjak, itt van például ez is. (Katt a linkre, egeret meg told a képre.)

Minden nagyon jól van. Tényleg.

videó

Gyerekkorom egyik meghatározó emléke a videólejátszó folyton előttünk lebegő, ám soha meg nem testesülő képe. Éveken át folyt róla a vita, hol a felszín alatt, hol fölötte. Pár évvel a szüleim házasságkötése után anyám felvetette, mi lenne, ha vennének egyet. Apám akkor elvetette az ötletet, mondván hogy másra kell a pénz. Később pedig arra hivatkozott, akkor ő nem akarta, most már anyám a fő ellenlábas. Végül egy elég huszáros vágással anyu vetett véget a történetnek azzal, hogy amikor a tévét lecserélték - nagydarab, 70 centis képátlójú batár volt, színes, jól szolgált sok évig - egy projektoros, még nagyobb és még színesebb készülékre, ő a műszaki áruház eladójának orra alá tolta egy másik műszaki áruház szórólapját, melyen ugyanazt a tévét körülbelül ugyanannyiért, viszont ajándék DVD lejátszóval adták. Mit volt mit tenni, ők is adtak ajándékba egyet.
Körülbelül 10 éve merült fel a gondolat először, hogy a már akkor is 15 éves, leharcolt Skoda 120-asunkat talán időszerű lenne lecserélni, mindenesetre igény és kihasználtság lenne rá. Ma, miközben én kissé másnaposan, az időtől nyomottan, félálomban hol csépelem a billentyűzetet, hol alszom, anyám hív. És bejelenti, hogy tegnap mentek a 20 km-re lévő városban egy kört.
Egy 8 éves Opellel, amit rövid úton meg is vettek 8 kilóért. Nem tudni, hány kilométer van benne, de az biztos, hogy fehér.
Mit nekem Gordius. Anyám sokkal jobban tolja.

kedves fiú, tényleg

Azt hiszem, 1-2 éve már találkoztam vele. Mindenesetre ennyit, mint most, még nem beszéltünk soha. Egyikünk sem józan, ő még kevésbé, mint én. Áll velem szemben a vécé előtt, mintha meggyőzni próbálna valamiről. Mintha fel akarna szedni. Egyre gyakrabban hangzik el a miért nem találkoztunk hamarabb, és a de hát ő szült neked egy gyereket. Visszamegyünk a többiekhez. Hazaindulunk. Azt mondja, elkísér. Sétálunk pár megállónyit, tolom a bicajt. Folytatja a lelkesedést. Erre most nagy szükségem volt, elbaszott héten vagyok túl, sok munkával (konkrétan négy nap alatt dolgoztunk ötöt, nem esett jól), sok kínlódással, kevés szeretettel. Jól esik, kiélvezem, ameddig biztonságban tehetem. Kedves fiú. Nem válunk el a kapuban, még feljön. Jó, gyere. Nem válunk el az ajtó előtt, még bejön egy kicsit. Jó, gyere. Megcsókol, az este folyamán talán nem először, de egy üres lakásban másképp termelődnek a hormonok, mint egy füstös kocsmában. Simogatja a mellem, kikapcsolja a melltartóm. Nem állítom meg, de megkérem, hogy most inkább menjen haza, és legyen hálás. Jó, máris az. A lágy részek egyszerre lágyulnak és keményednek a fejben. Minden nagyon jól van.

reggeli csemege

Mindjárt fél hét, lassan indulok futni.
De előtte ezt nektek adom (klikk rá, hogy az egészet lásd):

just before

no time to think
no wings to spread
standing here naked
but with the power you never had

jó dolgok a világban

pl. ez az oldal, illetve konkrétan ez a rajz:

Kattintásra az eredeti oldalra visz, ha ott rátolod az egeret, a felugró szöveget is érdemes elolvasni.

ima, mint ilyen, hazug

Csss, lúzer vagy. Nem kell kiabálni.
Csendes, rezignált mosollyal veszed tudomásul, hogy ez megint nem az, közben akaratlanul is arra gondolsz, hogy ez a rezignált mosoly megint dob rajtad három évet, és csak reménykedsz, hogy ez a folyamat harminc fölött megáll. Azért holnap is hosszú ujjúban mégy, és mosolyogsz, ha eszedbe jut a hatalmas fogsornyom a bal karodon.
Aztán azon is mosolyogsz, hogy akivel fél éve egyszer részegen összegabalyodtál, most felajánlja, hogy megszereli a bicajodat. Itt a tavasz, dagad az önérzet. Kíméletlenül élsz az adódó lehetőséggel. Különösen hogy emlékeztető sms-t is kért. Eddig nem is volt meg a száma. Tudod, hogy nem fogtok lefeküdni, de jó addig a nemig eljutni.
De azért sírhatnékod van. Szintén akaratlanul.

(na jó, igazából lehetne, csak túl erős benned a blokk, esélyt sem adsz, különösen nem írnál le ilyesmit. pedig rettenetesen vágysz rá. a lelked földhöz baszatására. mint ahogy azt már számtalanszor, de igazából még egyszer sem. és az a pillanat, amikor a csuklód a hátad mögött latexszel összekötve, ívbe feszül a gerinced, ő keményen megbasz, csak a körvonalait látod, de felfedezni vélsz valami kíméletlen, meg nem alkuvó állatiságot a szemében, olyasmit, ami nem parázik semmin, nem fél semmitől, fejjel nekimegy, ha csak az van kéznél, és simán belehal, ha épp ez a következő lépés, de nincs benne kímélet sem maga, sem a világ iránt, amikor ezt a fajta kíméletlenséget meglátod, és képes vagy elhinni is, na akkor. na akkor van esélyed valami igazira. aztán nem lesz semmi. elfogadni nem tudod, elvégre még túl fiatal vagy, hiába nézel ki időtlennek, az érzést már megszoktad, nem is erőlködsz. még egyedül mégy egy darabig.)

Ó, édes Istenem, add, hogy ne unjam meg a szexet legalább még 40 évig, ha már minden mást unok. Vagy kényszeríts végre térdre.

poz

Azt hittem, vege, de nem, nincs. Meg mindig rajta az ujjam a luktetesen, ha neha le-lecsuszik is.
Ket hettel kesobb kell leadnom a diplomamunkam, mint hittem. Ha nem is kacagva, de meg tudom csinalni. Es ez jo. Persze ha nem feltem volna, es hamarabb utananeztem volna, akkor eddig sem nyomasztott volna, viszont akkor most nem sikongatnek a boldogsagtol a munkahelyemen 3 es fel ora alvas utan es egy varhatoan 12 oras munkanap kellos kozepen.
A bicajomat, a terdemet, az anyagi helyzetemet es a szerelmi eletemet kellene meg megjavitani, es minden tokeletes lenne. Es itt most oszinten mosolygok.

neg

Kozeledunk a varoshoz, latom a fenyeit, nyugalom tolt el. Persze, Praga szep, de Budapestnek a lelke is latszik ejjel. Nem vagyok tosgyokeres, de elfogult lettem az evek alatt. Rajottem, hogy ide hazajovok. Kulonos ezt leirnom, evek ota nem vagyok otthon sehol.
Aztan kellett egy sor, sok volt, hosszu, idegensegbol meg nagyobb idegensegbe erkeztem, a szeretethianyunkat elegitettuk ki, de puszta fizikai let lett belolunk par ora alatt (elveztem, ahogy a nap sut, elveztem a lokeseket, elveztelek). Becsukjuk a szemunket, azt kepzelunk oda, akit jol esik. Kiborultam, sirtam sokat, Cseh Tamast hallgattunk es a boldogsagrol beszeltunk, meg az elet ertelmerol. Egyikhez sem kerultunk kozelebb. Megint sirtam. Majd reggel is. Mint egy remult kis allatka. Szerencsere (?) mar ateltem hasonlot, tudom, hogy ez is csak biologia, meg ha nem is az elkaparom es verzik fajtabol.
Vonnegut hat ram, az o ertelmeben vett gepek vagyunk mind, az osszes onkifejezesunkkel, muveszetunkkel, duhunkkel, miegymassal.
En annak a hianyatol szenvedek, aminek te a megletetol. Szep-szep paradoxon vagyunk, neha egy-egy cinikus kiszolasbol erzodik a lelkunk, egyebkent szexgepek, majdnem tokeletes osszhangban. A szellem kis fintora, fricskaja inkabb, hogy nem tudok veled elmenni. Nem is a szelleme, a sziveme inkabb. Indirekte belattuk tehat, hogy van szivem.
Eber vagyok megint. Tudok magamrol. Talan meg megnyilni is tudnek. Csak k/minek.

kissin'-es

nyitva felejtett ablak vagyok
kimosolygok, a nap vissza rám
a bizonytalan öröme tölt el
Törpapa, ott vagyunk már?!

szétbasz az ideg

Nem tudok fél percnél tovább ugyanarra figyelni, ha nem adnak pénzt érte (na jó, ha nem figyelnek folyamatosan), evős-ivós és diétás időszakok váltják egymást, minden csak azért történik, hogy legyen valami, ha igazit látok, eltakarom a szemem. Nincs kedvem beszélni, a félreértések lehetősége végtelen, magyaráznom minek, a te anyád úgyis másképp hülye, mint az enyém.

Mínusz-mínuszos a játszma, haj, de még ha szerelem lenne legalább, de csak picsogás, belegondolni is fáraszt és idegesít (a magad világában legyenek saját gondolataid, épp irodalommá nemesülsz, illetődj meg és hallgass).

Másfelől szétbasz. Szíjjal összeköti a csuklóimat a hátam mögött, a combjaimat szétfeszíti, merev derékkal ülök, lassan, egyenletesen, kíméletlenül, tövig tolja két hosszú ujját. Végig a szemembe néz. Így kezdi.

az opportunista pics csodálatos élete

Az úgy van, hogy a sokat-változtam-sokat-változtam mantrában nem csak jó dolgok vannak, például a szende vidéki lánykához képest rettenetes, pesti, lehúzós picsa lettem. Meghívatom magam, amire csak lehet, szívességek hátán hajózom át az élet tengerén, cserébe pedig legfeljebb kedvesen mosolygok. Vagy azt se. Emellett valamiért azt gondolom, hogy megtehetem, hogy keresztülgyalogolok embereken, mert sok van belőlük, úgyis lesz másik, a kis lelkükről meg nem veszek tudomást. Nem viszonyulok hozzájuk valós érzelmi alapon, inkább csak abból a szempontból, hogy mire jók nekem. Például barátnőm kifejezetten kevés van, mert nem hívnak meg, és dugni se lehet velük (as far as my heterosexuality is concerned, pornóban is a double penetration a kedvencem), ellenben sok hímnemű ismerős vesz körül, a lista rendszeresen frissül.
Másrészről persze milyen elbaszott egy önkép ez, még dolgoznom kell rajta. Rajta.

Sosem mondanám ki, hogy a világ szerintem rossz, de lehet, hogy valahol mélyen a tudatos rész alatt ezt gondolom, ezért nem bízom senkiben, és nem akarom, hogy bennem bízzon. Nincs elvárás, nincs felelősség.

A rossz gondolatok ellensúlyozásaképp itt ez a videó, aranyos, szeretetre méltó, mosolyogj (semmi cuki állatka vagy ilyesmi, csak felöltözött emberek, de jó).

diet

1. legyen üres a hűtőd
2. menj olyan helyre bulizni, ahol negyed óráig ingyen van a pálinka
3. igyál sok ingyenpálinkát, haverolj össze a pultossal, aki az akció lezártával még egy kis házival is megkínál
4. menj haza (preferably not by bike, de ha szereted a kalandokat és a harci sebeket, akkor akár azzal is, elvégre merevre ittad magad, tehát fájni semmi nem fog)
5. aludd végig a másnapot, úgysem vagy képes semmire, a bolt pedig elérhetetlen messzeségben

hát így.

*az univerzum tágul

túl sok a nemérdekel, a nemvagyokhajlandó, az akkorsem (ez volt életem első mondata, mármint az akkor se).
egy elég összetett viszonyrendszer (aminek a vége egy gyerek lett, nem az enyém) egy másik szereplője egyszer azt mondta nekem (másnaposan támolyogtunk ki a sátorból olyanok közé, akiknek nem feltétlenül kellett volna tudniuk, hogy egymással töltöttük az éjszakát), hogy minden vállalható. ezen a mondaton sokat gondolkodom, és csak úgy tudom értelmezni, hogy ugyan vannak mindenfajta norma szerint elítélhető dolgok, de ha már megtörtént, inkább vegyél róla tudomást, mint ne, máskülönben megzakkansz. ember vagy, nem kell bizonygatni. ittunk is inkább kakaót kiflivel.
übermensch vagy a selejtes 5 % vagyok, tulajdonképp mindegy. van elég hely.*

so good so far

Tehát visszajöttem. A főnök nem annyira profi, mint amilyennek látszott, már nem koliban lakom, le tudok futni két szigetkört, és reális közelségbe került a diplomám is. A fél évvel ezelőttihez képest ezek vannak. Meg egy Lujza Pink nevű versenybringa.

Rengeteget szeretkeztem és dugtam mostanában, én nem tudom, mi történt a hormonjaimmal meg a beállításokkal a fejemben, a szűrők élesedtek, a határok elváltak, tudom, kitől mit akarok.
A legnagyobb bajom anyám, de ez a probléma is inkább kreált, amíg függök tőle bármilyen szinten, addig fog nyomasztani. (Tehát valamennyire mindig.)

***

Délután beszéltem két villányi emberrel, mindkettővel tavaly csináltam volna interjút, kb. egy éve, mindkettő emlékezett rám, és mindkettő lelkesen egyezett bele, hogy jövő szombaton megejtsük, ami elmaradt. Mostanában az univerzum mosolyog rám. Szelíden megfogja az állam, arra fordítja a fejem, amerre néznem kell, és némi önelégültséggel nyugtázza az aha-mosolyt az arcomon. Sokat gondolok a kőre a zsebemben.